A jós

Megszólalt a gong. Fémes hangja valahonnan a földszintről harsogott, jelezve, hogy mára vége a munkaidőnek. Eloltottam a lágy fehér füstöt eregető gyertyákat, s a kifogyott agyag olajmécseseket beraktam az öreg fiókos szekrénybe. Mindegyik cserepecskén odakarcolva egy-egy alvó misztikus állat szuszogott. Lehunyta egy szemét a küklopsz, a csiga mindhárom szarvát behúzta, s a griff is a szárnya alá dugta a csőrét. Mára az ő idejük is lejárt. A barna vászonfüggönyt elhúztam, kinyitottam az ablakot, had járja át a szobát, ha csak pár percre is, az éjszakai friss levegő. Aztán becsuktam. Búcsút intve kopott fotelemnek a kis csapóajtómon keresztül leballagtam a csigalépcsőn.
Lent a szokásos látvány fogadott. A hangulatosan bevilágított helységben, elszórva már ott ült vagy álldogált a többi jós. Rendeltem a pultnál egy bögre török kávét.

Amíg elém tolták a gőzölgő fekete löttyöt, szememmel megkerestem Baltazárt. Ott ült egy apró körasztal mellett. Kerek szemüvegén keresztül mereven bámulta a szoba egyik messze eső pontját. Szája félig nyitva volt, neki is hosszú napja lehetett. Barna, göndör, zsírosodó haja össze-vissza kavargott a hátán. Ő volt az egyetlen a telepen, akivel szót tudtam érteni.

Leültem mellé, mint minden nap. Azzal, hogy behúztam magam mögött a széket, kizökkentettem pillanatnyi gondolatvilágából. Mosolyogva biccentettünk egymásnak.

– Helló.
– Helló. – S lassan kavargatta a teáját.
– Megint volt az a lány? – Kérdeztem álmosan.
– Persze. – Nyögte. – Egy napot sem hagyna ki.
– Még mindig ugyanazt akarja tudni?
– Ja. És közben végig azt ecsetelte, hogy milyen szép, délceg meg izmos a fiú. Fogadni mernék, hogy összesen kétszer látta.
– Hát ez a fiatal lányok szokása. – Hagytam rá. – Ma hogy bírtad?
– Nem igazán jól. Eléggé kiborultam. Miután elkezdett hisztériázni azon, hogy semmit sem látok a csészéje alján nem bírtam tovább. A fejéhez vágtam, hogy a semmi egyenlő a semmivel, s a jövő szeme csukva van előttünk, de ha szeretne valami hazug választ, akkor menjen a tenyérből olvasókhoz, mert ők úgyis csak azért csinálják ezt az egészet, hogy minden nap finom női kezeket fogdoshassanak. Vagy menjen az üveggömbösökhöz ott úgy sem az dönt, hogy milyen a kisugárzása az alanynak, hanem az, hogy a jós éppen mennyi gombát evett, s hirtelenjében mit hallucinál a folydogáló bezárt füstbe.
– Ezek után nem fog kopogtatni az igazgatóságnál? – Kérdeztem félénken, mert tudtam, ha ez a kis monológ a vezetőség fülébe jutna, akkor elég hamar búcsút mondhatnék Baltazárnak.
– Á dehogy. – Morogta, s a csészéjére mutatott. – Már megnéztem. Ez pontos, megbízható.
– És mi van akkor, ha tévedsz? Bárkivel előfordulhat… – Mondtam kétkedve, de szavamba vágott.
– Mondtam már, hogy ez sohasem téved. Nem is értem, hogy te mért kávézaccból jósolsz. Sokkal több benne a fölösleges részlet, ami csak roncsolja a jövőkép tisztaságát. Nézd a teafüvet. Egyszerű, nincs elmosódva, csak azt látod benne, ami fontos. És még az elmét sem befolyásolja, hogy tévképzeted lehessen. – Elhallgattam egy kicsit. Tudtam, hogy Baltazárnak is lehet igaza, de lassan beszélni kezdtem:

– Hozzád már ült be olyan ember, akire ha ránéztél, már akkor tudtad, hogy semmi? Teljesen átlagos, valószínűleg valamelyik lakótelepről. Gondolom az anyjával él, s a szabadidejét a tévé előtt tölti. Persze hogy ült már be hozzád ilyen, mert általában az ilyenek szoktak ide jönni, hogy megtudják történik-e valami velük még az életben, vagy ugyan úgy folyik minden tovább, igazi élet nélkül. De azonkívül, hogy elballagnak ide, nem tesznek az égvilágon semmit. Tudod, régen én is teafüves voltam, s mindig, amikor belenéztem egy ilyennek a csészéjébe, nem láttam semmit, és tudtam, hogy nem azért, mert a jövő szeme be van csukva előttünk, hanem azért, mert abban a csészében a jövő maga semmi. Nem bírtam tovább, nem bírtam tovább nézni a sok elveszett embert, azért jövendölök most már kávézaccból, mert abban mindig látok valamit. Nincs olyan, hogy semmiember. Mondhatnád erre, hogy a küldetésünkhöz ez méltatlan, megijedni a jövőtől, de én hiszek benne, hogy ha egy ilyen ember benyit hozzám, és leül velem szembe, talán egy kicsit kizökkentik a hétköznapjaiból a fehér füstök, a lobogó lángok, a szemtelen állatok a mécseseken. Elbeszélgetek vele. Meghallgatom, sokat kérdezem, s akkor talán kizökken beszorult világából. Miután megitta a kávét, mondok neki néhány biztató szót, hiszen azt látok a bögréje alján, amit akarok. Majd talán nyitottabb szemmel távozik a csigalépcsőn, s talán jobb lesz az élete.

– De egy halandó embernek, nekem, vagy neked milyen joga van szembeszállni a sorssal? És hogyha már szembeszálltál, gondolod, hogy el is tudsz valamit érni ellene?
– Azért egy próbát megér.

 

Írta: Tamás Boldizsár (2016)
Illusztrálta: Kovács Gábor