Ady Endre esete a bőkeblű kőhölggyel

Budapest olyan, mint egy éjjeli kávéház, írja Molnár Ferenc, és mint ilyennek, megvannak a maga legendái és legendás alakjai.
Itt van például mindjárt Ady Endre és a szfinx esete:

“…Mielőtt azonban bejárnánk a hatodik kerület egérlesően hunyorgató, hajnali kocsmahelyeit, beszéljük el az operai szfinxszel való csatát.

Ő hajnali bolyongásaiban már korábbról szemügyre vette ezeket a bőkeblű hölgyeket ott az Operaház lépcsőinél, a mozdulatlan szívűeket, akik lelketlenség dolgában felülmúlnak minden cifra Elszántságot, amely éjszaka az Andrássy úton koncsorog. Ő tudta, hogy ezek a kőnők fütyülnek az ő költeményeire, holott másvilágias látományaiban kisütötte, hogy az egyik szfinx, amelyik a Dalszínház utca felé foglalja el örök állomását: éppen Léda asszonyhoz hasonlít.

(Azt hiszem, hogy minden szerelmes tapasztalhatta azt a különös érzést, amely akkor buggyan fel lelkében, amikor véletlenül valaki olyannal találkozik, aki némileg hasonlatos az ő szerelméhez. Elég néha egy szó vagy egy mozdulat az alteregó részéről, hogy a szerelmes káprázatokba essen – hátha valamely titkos kapcsolat fűzi őt az ismeretlen alteregóhoz. Így például azok a szerencsétlen éjjeli nők, akik az operai szfinxek előtt árulják hulladozó virágleveleiket: sohasem tudhatják, hogy miért hajol le éppen az ő szegény virágszirmukért egy őgyelgi fiatalember, akit azelőtt sohasem láttak?… Kinek az elképzelt alteregója ő, az utca lánya, a hercegnőé-e, aki most az udvari bálon pörgeti bokáját, vagy pedig egy kolostorbeli szűzé, aki e percben talán hideg kövön térdelve imádkozik szerelme életéért?)

Ő a Dalszínház utcai kőnőben fedezte fel Léda asszonyt és felment hozzá a hét lépcsőfokon, mint a buddhista hétrétű-úton, hogy tiszteletét bemutassa a márványszívűnek. Az ilyen tisztelgések alatt barátja mindig távolabb állott, mert ez az úriember akkortájt nemcsak a kőszüzeket vetette meg, hanem a meleg húsból, forró szívből való hölgyeket is. Ugyanezért a jóbarát a hajnal derengésében unottan kiáltott:

– Gyere már, Agyibagyi, mert még becsukják a Borozót.

– Várj! – felelt a magasból a tüdőbajosok és a szerelmesek örök rekedtségével ő. – Még csak egy szót mondok neki.

Nyilván sugdolózott a szfinxszel, lakására hívogatta őt abban az időtájban, amikor Révész Béla, a lakótárs majd a fülére fekszik.

De a szfinx nem ment el.

És Ő ezért nagyon megharagudott egy hajnalon.

Az igaz, hogy ennek a haragosságnak az előidézésében része volt Rákosi Jenő úrnak, aki éppen aznap vonultatta fel harmincmilliónyi magyar közvéleményét a szegény Duk-duk Bandi ellen, és része volt annak az ártalmatlannak látszó, könnyű asztali bornak, amelyet ő olyan nagyon kedvelt, de a Púpos becsületes volt, nem vizezett.

A Szfinx makacsabb volt ezen a hajnalon, mint egyébkor. Nem adott választ a költő esdeklő szavaira.

– Hát ha nem jössz, viszlek! – kiáltotta ő a magasban és szilágysági szilajsággal a nőoroszlán hátára vetette magát.

A kőszívű megnyergelése azonban most sem sikerült. A távolabb álló jóbarát csak annyit látott a lefolyó eseményekből, hogy egy szegény, kalap nélküli férfitest zuhan le a szfinx hátáról és a gyönyörű férfifő, amelynél szebb és finomabb nem volt Nagy Magyarországon: nagyot koppant az ölnyi mélységben az egyik lépcsőfokon.

– No, ennek kampec – gondolta magában a Jóbarát, mert az ilyen válságos pillanatokban az embernek mindig a legegyszerűbb szavak szoktak az eszébe jutni.

A költő egy másodpercig vagy kettőig holt mozdulatlansággal feküdt Szerelme lábainál.

– Ó, a nyomorult! – hallatszott egy fájdalmas nyögés a hajnali sötétségbe borult lépcsőkről. Ilyen hangon nem a költeményekben, hanem az életben szoktak beszélni…

Az odasiető Jóbarátnak megint csak egy paraszti mondás jött a nyelvére:

– Kancarúgás nem szégyen!

Ennek a disznótoros mondásnak volt-e hatása vagy pedig valamely csodálatos, láthatatlan karok – talán éppen az édesanyjáé onnan a messzi Érmindszentről – vigyáztak az ölnyi magasságból lezuhanó költőre – Ő nevetve talpra ugrott, megkereste elhullott fövegét és vitézkedő kedvvel, mint legjobb napjaiban szokta: nyomult előre a közeli Borozó piros köddel fénylő ajtajának. A Jóbarát álmélkodva utána. Ő a korcsma küszöbén megfordul és hangosan kiált:

– Hol marad Bolond és Szent Barátom, Béla?

De már jött is a hűséges Révész és arca még mindig krétafehér volt a kiállott ijedelemtől.

A reggel halottasan józan ujjait már kopogtatásra emelte a korcsma ablakai előtt, Ő még mindig azt magyarázta az egybegyűlt barátoknak, hogyan rúgott fel a nőoroszlán, amikor hátára pattant… A New York kávéházból telefonon előhívott Lukács doktor rövid vizsgálódás után megállapította, hogy a költő koponyáján a legkisebb sérülés sincs, ugyanezért nem is adott hitelt az egész kalandnak.”

Krúdy Gyula: Ady Endre éjszakái (részlet)
kiemelt kép: Meg akarlak tartani – Ady Endre és a szfinx esete (Ivándy Tamás animációja)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük