Ahol a kórus, a kifutó és a brazil hullazsák találkozik…

Interjú Halas Dórival, a Soharóza és a catwalk concert műfajának alapítójával

Hogy született a Tabu mi volt ennek a keletkezéstörténete?

Hogy született ez a „hülyeség”? 🙂  Fruzsit régebbről ismertem színházi munkákból. Épp Bécsben éltünk, és megkeresett, hogy mivel ők is épp kint vannak, találkozzunk. Úgy érkezett, hogy éjszaka volt egy álma, amiben az ő „őrült” jelmezeit (ez neki mondhatni mániája, hogy a színházi munkáin kívül kiteljesedjen) éneklő modellek mutatják be. Amire rögtön rávágtam, miért ne csináljuk meg, hiszen tudod, hogy nekem van egy kórusom.

Hogyan jött ebből a téma, hogy pont tabukról szóljon?

Miután eldöntöttük, hogy csinálunk egy extrém showt, ahol 24 kórustag énekelve mutatja be a jelmezeket, feldobtuk, hogy itt egy forma, mi legyen a téma. Alapvetően a kórussal közösségileg találunk ki mindent.  Terjedelmes listát írtunk a kórustagok összes ötletéből, amiben visszatérő motívumként szerepelt valamilyen formában a tabu.

Dolgok, amikről nem beszélhetünk, vagy nehezen dolgozunk fel. Mindenki kicsit máshogyan szólt róla, de érződött, hogy ez benne van a levegőben.

Te személyesen mennyire tudsz egyébként ezekről beszélni a saját életedben?

Szerencsésnek tartom magam. A családom is olyan, a férjem pláne, hogy nincs olyang dolog, amiről ne lehetne beszélni. Ha megkérdeznének, hogy szabadelvű családom van-e, akkor nem vágnám rá kapásból, de ha belegondolok, valójában nincs olyan, amit ne mondhatnék nekik el.  Nyilván előfordulnak a családban olyan traumák, amikről nem lehet könnyen beszélni. Ebben az előadásban azonban ilyen mélyre nem mentünk már.

Ha már tabu, mi az, amitől te félsz, vagy amiről te félsz beszélni? Vagy esetleg a színpadon mersz, de nem biztos, hogy az életben ugyanúgy megtennéd?

A halál egy kicsit ilyen. A színpadon elvicceltük ezt szándékosan, de mondok egy példát. A haláljelenet végén voltak azok a brazil jelmezek, gyászruhák, a zene is egy brazil gyászinduló volt. Onnan jött az ötlet, hogy kamasz koromban heteken-hónapokon keresztül szabad szemmel lehetett látni a Hale-Bopp üstököst, ami állandó beszédtéma volt akkoriban. Amerikában valami hülyegyerek kitalálta, hogy létrehoz egy szektát, amihez negyvennégyen csatlakoztak, beköltöztek közösen egy házba, és az volt a hitük, hogy azért van itt az üstökös, hogy felszálljanak rá. Az utolsó napon, amikor még látni lehetett, mind öngyilkosok lettek. Emlékszem a hírre, fekete zsákokba feküdtek le és becipzározták magukat.

Te jó ég.

Nagyon durva fotók voltak emeletes ágyakról, amiken fekete zsákok hevernek. Belém is égett, gondoljatok bele, 16 éves voltam. Ebből jött az ötlet a brazil jelenethez. Amiről most könnyen beszélünk, de amikor meghal valakinek egy közelállója , akkor mégsincs rá szó. Mert csak azt tudom mondani, hogy sajnálom.  Ha meghal valakinek az apukája és ő azt kiposztolja, 80 ’részvétem’ érkezik virtuálisan. De arra mégsem lehet érdemben reagálni, hogy ő elveszített egy embert. Ilyen szempontból tabu a halál. A szex is ilyen. Sokat viccelődünk vele, de komolyan már elég kevés ember beszélget szexuális dolgokról. A Soharóza szerencsére egy olyan közeg, hogy elég nyitottak vagyunk egymás felé.

Ilyenkor a próbafolyamat során beszélgettek is ezekről a témákról?

Igen. Egyszer, még a próbafolyamat legelején az egyik lány kitalált egy játékot. Akkor még azt sem tudtuk, hogy milyen tabuk legyenek. Olyasmi volt a „szabály”, hogy énekeltek vagy improvizáltak valamit csukott szemmel, sötétben, és éneklés közben bárki bármikor felállhatott egy székre és kimondhatott egy számára személyes tabut. De attól, hogy a többiek mind énekeltek, és úgymond mással voltak elfoglalva, ettől nagyon nehéz dolgok jöttek felszínre, és többen sírva mentek ki a teremből. Nagyon erős pillanat volt.

A zenében is így tudtatok együtt gondolkodni?

Igen, a legjobb példa a vér jelenet. Beszéltünk róla, hogy milyen jó lenne a háborús vérből átmenni egy nőies, nyugodt hangulatú dologba, mire egyszer csak jött az egyik lány és hozott egy kis kotta fecnit, hogy kitalált egy hangsort. Végül egy az egyben azt használtuk fel, arra írtunk szöveget. De általában is játékosan kezdünk neki a zene kitalálásának, bejön egy csomó ötlet, rossz és jó egyaránt, én ezzel az ötlethalmazzal dolgozom itthon, végeredményként pedig visszaviszek egy már kimunkált zenét.

Gondoltál eredetileg arra, hogy ez egy érvényes színpadi produkció lesz, ami egy kórusból indult?

A Soharóza eleve úgy jött létre, hogy Bodó Viktor keresett meg minket, úgyhogy tudtuk, hogy színházi dolgokat is fogunk csinálni, és dolgoztunk is együtt a Szputnyikkal egy ideig. De arra nem számítottam, hogy odáig jutunk, hogy egy ilyet csinálunk, mint a Tabu. Sőt, még a Tabu alatt sem gondoltam rá, (meg Fruzsi sem), hogy erre színházi szakemberek, mint Ascher Tamás, azt mondják, hogy ez színház.

Méghozzá nem is akármilyen.

Méghozzá nem is akármilyen. 🙂

Volt már ez a darab is külföldön, te is laktál Bécsben. Hosszútávon el tudnád képzelni, hogy külföldön élj, külföldön dolgozz, vagy csak a projekteket vinnéd ki időről-időre újra?

Persze, szívesen, de speciális helyzetben vagyok, mert nagyon sokat éltem külföldön gyerekkoromban is. Kvázi külföldön nőttem föl. A férjem kapcsán lehet, hogy megyünk még, mert ő diplomata. Nem akarom elkiabálni, de remélhetőleg Fruzsival is összejön egy külföldi munka.

A zenében, amit kreálsz, van lenyomata ennek a sok helyszínnek, hatásnak, zenének?

Inkább az, hogy nyitott vagyok mindenre.

A külföldi oktatás annyira más a magyarhoz képest, hogy szerintem az én szerencsém az volt, hogy a magyar oktatásban megtanultam a technikát a Kodály módszerrel. A hat év alatt, ameddig itt jártam általánosba, belém verték a kottaolvasást. Utána kikerültem egy olyan liberális, szabad oktatásba Cipruson, ahol a lényeg az volt, hogy csoportban dolgozzunk, kommunikáljunk. Az iskolai osztályok rendszeresen vitáztak egymással szervezett keretek között. Ott annyira más értékeket sajátítottam el, hogy eleve úgy állok hozzá, hogy a zene (is) közösségi legyen, kreatív, cél, hogy ne csak lemásoljunk, vagy elénekeljünk valamit, amit már valaki megírt, hanem hozzunk létre újat, mást.

Magyarországon elég úttörő amit, ahogyan alkotsz.

Sajnos.

Van ebben példaképed? Akár magyar, akár nemzetközi.

Van példaképem Magyarországon, de nem ebben. Csak abban, hogy hogyan kell mélyebben gondolkodni a zenéről. Eleve réteg dolog az, amit csinálok, és nem is gondolom, hogy ebből kell országos, meg nemzetközi módszertant csinálni, mert nem lehet. Ez szinte ízlés kérdése, meg hozzáállásé. Azt viszont lényegesnek tartom, hogy ne felszínesen álljunk neki bárminek. És ez most nem csak zenére vonatkozik. Ebben Hollerung Gábor volt a példaképem, az ő kórusába jártam énekelni. A próbákon sokat mesélt a zenéről. Egy apró zenei mozdulatról beszélt tizenöt percet, hogy mit jelent, miért olyan és mi a háttere. Ittam a szavait.  Egyébként ez a tragédiája a magyar zeneoktatásnak véleményem szerint. A Zeneakadémián nagyrészt technikai dolgokat tanultam, mint forte, piano vagy, hogy hova tegyem a kezem, amikor vezényelek.

Soha sem beszéltünk az értelméről, a filozófiáról, a hátteréről, a kapcsolódásokról. Pedig ez sokkal fontosabb, mint hogy olyan őrülten csináljon valaki zenét, mint ahogy mi.

Nemzetközileg egy Gunnar Eriksson nevű svéd karnagytól jött ez az egész improvizációs kórus ötlet. Véletlenül kerültem oda egy workshopjára Linzben. Az egy csoda pillanat volt, életem első zenei csodája. Úgy jöttem haza, hogy én is ilyet akarok csinálni.

Ahogy utána néztem a működéseteknek, támadt az az érzésem, amit a Tabunál én is tapasztalhattam, hogy mindig sikerül nagyon mélyre menni, és valahogy elkapni a figyelmet, a szívekig elérni. Minek köszönhető ez szerinted? Minek köszönhető, hogy amit alkottok, az ennyire mélyen tud hatni a nézőre?

Jó kérdés, mindig oda lyukadok ki, hogy az őszinteségen múlik. Vagy a természeten. A közönséget kellene erről megkérdezni, mert én ugye nem tudom kívülről figyelni.:) Nem azzal a céllal csinálunk bármit is, hogy ez most a szívekre hasson, hanem olyan dolgokat csinálunk, ami ránk hat, és ami 25 embernél működik, arra lehet alapozni már a nagy számok törvénye alapján is. Valahogy mindig úgy alakul, hogy van benne humor is, de az sem szándékos hozzávaló, hanem a próbán jól érezzük magunkat, szeretünk együtt dolgozni, és ez látszódik a színpadon.

Amire büszke vagyok, hogy teljesen a sajátunk, amit csinálunk.

Nem vagyunk, úgymond, semmiben profik, mint egy barokk-szakértő, nincsen területünk. Abban tudunk autentikusak lenni, hogy a saját életünket, meg ennek a 25 embernek az érzelmi világát rakjuk bele a darabba. Lehetséges, hogy ezt érzi a közönség.

Milyen gyakran találkoztok?

Fixen heti egy, pluszban jönnek hozzá próbák, ha készülünk valamire. Egy Ügy meg Tabu bemutató előtt két hét intenzív mindennap. Egy ekkora produkció előtt két-három nap szabadságot ki szoktak venni és nagyon gyakran csinálunk egész hétvégés, néha elvonulós próbát, mert akkor ott sokkal jobban összecuppan minden. Olyankor nincs az a megérkezési idő, ami kedd este van, amiben az első félóra arról szól, hogy mindenki hagyja hátra a dolgait, és mire belemelegedünk, már vége van a próbának.

Szokták is kérdezni tőlem más amatőr kórus karnagyok, hogyan lehet ezt LESZERVEZNI, hogy tizennégyszer is eljöjjenek előadni és ott legyenek a próbán. A kérdésből persze látszik, hogy teljesen másban van, és azt gondolja, hogy ehhez valami nagyon durva szervezés kell, hogy mindenki ott legyen. Közbe nem ez van, hanem, figyeljetek gyerekek, szeptemberben megint Tabu! Juhúú! és mindenki már írja fel a naptárába és mindent ahhoz igazít.

Volt olyan projekt, amelyik különösen emlékezetes számodra?

Több ilyen fordult elő, mindegyik különböző okokból. Nagyon szeretek együtt dolgozni másokkal, ez az összművészetiség inspirál. Szoktam azt érezni, (és ebben semmi önkritika nem akar lenni,) hogy egy félkarú valaki vagyok, és azért szeretek összeállni másokkal, mert akkor leszünk egészek.  Éppen ezért nagyon szeretem azokat a projekteket, ahol összedolgozunk valaki mással. Amiben különösen inspiráló, hogy ezt hogyan tudjuk a zene nyelvére lefordítani.

Mautner Zsófival volt gasztrokoncertünk, ami egy izgalmas projekt volt. Aztán volt egy szocreál kiállításmegnyitó a Fészekben, abban a kis kupolateremben, ami valamiért nagyon kedves nekem.  Szintén érdekes projekt volt az is, amikor a Pálvölgyi barlangban volt szlengopera előadásunk, ami során körbevittük a közönséget a barlangban, és közben énekeltünk. Ott például a koncepció úgy jött, hogy volt akkor egy nagyon menő blog, a szlengblog, amit még az Index is fölkapott, és beemelte a blogjai közé. Nagyon sokan olvasták és az akkor legaktuálisabb magyar szleng szavakat posztolták mindig ki, nagyon jól, ötletesen definiálva.  Ezekből a szavakból rakott össze valaki egy opera-librettót és meghirdettük az előadást a Placc fesztivál keretein belül. Elkezdtek jönni olyan emberek, akik semmit sem tudtak rólunk, de egyébként szlengblog rajongók, és nem tudták mire számítsanak, úgyhogy egyrészt kiakadtak, mert nem erre számítottak, illetve volt olyan is, amikor egy részeg banda érkezett az előadásra, és röhögcséltek, meg bekiabáltak dolgokat. De én azt is szerettem.

Ahogy néztem a visszajelzéseket a Tabu blogján, volt egy olyan, hogy ritkán van az az érzésed, hogy azonnal odaszaladnál a színpadra beszélni az alkotókkal. Hát köszönjük, hogy erre nekünk most nyílt lehetőségünk. 🙂

Készítette: Korosa Petra, Kneipp Virág

A képekért köszönet a Trafónak és Kneipp Virágnak

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük