Akkumulátor – Szabó Levente novellája

Az 1/C Véghseő Klárával közös kiállításának alkotóit mutatjuk be.
Szabó Levente a sorban következő.
A kiállítás 2019. május 4-ig tekinthető meg a kávézó nyitvatartási idejében.
A többi bemutatkozót itt olvashatjátok.

“Szabó Levente vagyok, habár ezzel a névvel gyakorlatilag egyetlen alkotásomat sem szignáltam. Jack MacGyver néven jó néhány novellát, regényt és verset írtam már, persze viszonylag szűk közönségnek. Jelenleg egy háromfős írói társaság, az L.D.L.-μvek tagjaként írok novellákat.

Végzettségemet tekintve vegyészmérnök vagyok. Szeretem a természetet, a néptáncot és a… zenét. Meg a krimisorozatokat, de erre azonnal rájössz, amint a kezedbe veszed bármelyik írásomat.”

Akkumulátor

Félholtan, véresen és lélekben végleg megtörve érkeztem meg. A fák elfogytak körülöttem, és én nem láttam mást, csak a széles, kék eget. Térdre roskadtam, és éreztem, ahogy a maradék erőm is elfogy. De már nem kellett tovább mennem. Vége volt.

Tőlem két méterre, a szikla pereménél egy feketébe öltözött férfi állt. Első ránézésre nem volt több huszonegynél, de volt az arcában valami különlegesen nyugodt. Mint aki már mindent tud, amit tudni lehet, és akinek egyáltalán nem kötelessége most itt lennie, de ő felelősnek érzi magát. Jogosan.

Felém fordult, és láttam a tekintetében a szánakozást. Azt hittem, gúnyolódni fog, de már képtelen voltam megszólalni.

Nem bántam meg, mert az első benyomás téves volt. Felsegített, és odakísért a sziklapárkányhoz. Ahelyett, hogy ellátta volna a sebeimet, leültetett úgy, hogy a lábamat lelógassam az irtózatos mélység fölé.

Helyet foglalt a bal oldalamon, és egy darabig csak nézett. A sebesüléseimet szemlélte, a nyílt töréseket, a szivárgó vért. Próbálta elképzelni, vajon mennyire fájhat nekem. És próbálta felfogni, vajon miért vagyok még életben.

– Nem hittem, hogy még valaha is viszontlátlak – mondta, és végre nekiállt összefoltozni. Gyöngéd, de határozott mozdulatokkal, tudván, hogy jelenlegi fájdalmaim mellett egy tűszúrásért már igazán nem fogok felsikoltani.

Én szótlanul bámultam a végtelen kék eget, a hanyatló napot, ahogy sárgás, majd narancssárgás színekbe bújtatta a horizontot. Az egész látvány olyan nyugalmat és melegséget sugárzott, hogy néhány pillanatra el tudtam feledkezni a fájdalmaimról, és gondolatban kívül tudtam helyezkedni saját testemen, saját mulandó gyengeségeimen.

Szabad voltam.

– Tetszik a hely, mi? – kérdezte a fekete ruhás, és félig elmosolyodva a szemembe nézett.

Én hirtelen megéreztem minden fájdalmamat. Egyszerre hasított belém mind, de csak tompán, nem túl élesen, nehogy elájuljak. Nem lett volna szerencsés itt a szakadék szélén.

– Félek – mondtam nagy nehezen, elhaló hangon.
– Mitől? – kérdezte ő. – A zuhanástól?
– Nem. Attól, ami ezután jön.
– Hisz’ azt se tudod, mi jön ezután!
– Bármi is jön, nem leszek hozzá elég erős. Elfáradtam.
– Majd kipihened magad.
– Ahhoz sincs erőm.
– Pedig nem halhatsz meg. Ha eddig eljutottál, tovább kell menned!
– Pedig keresve sem találhatnék jobb alkalmat a megállásra.

Erre aztán elnevette magát, és csodálkozva a szemembe nézett: – De hiszen ülsz! Akarom mondani, már megálltál… Megálltál, mert pihenned kell. Segítek, hogy összeszedd magad, aztán szépen továbbmegyünk.

Elbambultam a távolba, és arra gondoltam, hogy azt mondta: továbbmegyünk. Vagyis együtt. Ez persze nem újdonság, ő mindig mindenhol felbukkant, ahol én megfordultam. Sosem hagyott magamra, bár sokszor szinte gyűlöltem emiatt. Folyamatosan emlékeztetett rá, milyen gyenge is vagyok.

– Soha ne add fel!
– Nem érzed úgy, hogy ez kezd unalmas lenni? – kérdeztem.
– És te? Nem unod még, hogy folyton tévedsz? Hogy minden egyes tévedésed után le akarod vetni magad erről a szikláról?
– Sosem gondoltam komolyan.
– Azért csak kivonszolod magad ide mindig!
– Mert itt olyan jó. Jó egyedül lenni. Jó nézni a lemenő napot. Jó érezni a lágy szellő simítását az arcomon. Jó érzés szabadnak lenni a világ gondjaitól.
– A saját gondjaidtól.
– Azokat tulajdonképpen még ide is magammal hurcolom – pillantottam rá jelentőségteljesen.
– Tudom.

– De mégis olyan érzés, mintha azokat is elhagytam volna. Pihekönnyűek.
– Azért vagy itt, hogy pihenj.
– És felkészüljek a továbblépésre, tudom. Már hetek óta bóklászom itt az erdőben. És tudod, mit? Múltkor kijöttem ide anélkül, hogy a tudomásodra jutott volna.
– Megtaláltad az ösvényt, ami továbbvezet innen. Láttam.
– Igazán? Akkor most miért vagyok itt?
– Mert visszafordultál. Valami visszatartott.
– Semmi nem tartott vissza, én mehettem volna. Megvolt az ösvény, el is indultam.

Ő befejezte a kötözést, elégedetten végignézett az összetoldozott-foldozott testemen, aztán velem párhuzamosan elnézett a távolba. Felvette ugyanazt a testtartást, maga mellett két kézzel a sziklába kapaszkodott, és úgy tett, mintha merengene. De valójában mindent tudott, biztos voltam benne.

– Kérdésed van – mondta.
– Honnan veszed? – csodálkoztam. – Aligha tudnék most mit kérdezni.
– Rengeteg.

A horizont mély narancssárga színben fürdött. Egyetlen felhő sem volt az égen. Kellemes meleg volt.

– Nehéz választani – mondtam.
– Akkor ami elsőnek eszedbe jut!
– Miért vagyok még itt?
– Mert nincs hited.
– Ezek kemény szavak. Sokan erre felháborodnának…
– Te miért nem teszed?
– Mert megfontolom a véleményedet.
– Miért?
– Mert… egy alkalom se jut eszembe, hogy tévedtél volna.
– De, egy folyton ott motoszkál a fejedben.
– Akkor mégis miért kérdezel, ha tudod?
– Ha nem mondod ki, sose fogsz tudni helyesen cselekedni. Sose fogod tudni a választ, hogy vajon akkor miért tévedtem. Ha nem teszed fel a kérdést, nem kapsz rá választ.

– Ez nem mindig igaz.
– Ne a kifogást keresd!
– Jól van. Akkor mondd el, kérlek, hogyan történhetett az, hogy abban a dologban tévedtél?!
– Nos… A válasz nyilvánvaló, de te mégis meg fogsz lepődni rajta.

Ismét elmosolyodott, de csak pár pillanat elteltével fordult felém, hogy kíméletlenül a szemembe mondja a választ.

– Nem tévedtem.
– Ne, kérlek, ne játszd el ezt megint!
– Ismerd be végre: nem tévedtem!
– De a tények…
– A tények mit bizonyítanak?
– Cáfolják az állításodat. Miféle hülye axióma az, hogy te sosem tévedhetsz? Egyetlen ember sem tévedhetetlen! Főleg nem… ilyen fiatalon!

– Ki mondta, hogy ember vagyok?
– Miért, mi más lennél?
– Tudod te jól.
– Olyan vagy, mint egy ember.
– És attól máris az leszek?
– Jó kérdés. Mindenesetre kegyetlen játékot űzöl velem. Hol a farkasok elé vetsz, hol pedig bekötözöd a sebeimet, mint egy gondoskodó apa. Mégis miért hinnék neked ezek után?
– Mert igazam van. És mert sosem hagyom, hogy a szenvedésed értelmetlen legyen. Mindig tanultál valamit.
– Néha mintha kezdenélek kiismerni. Megérteni, hogy milyen elgondolás mentén mozgatod a szálakat. De aztán újra és újra pofára esem valamiben.

– Ha teljesen megértenél, az azt jelentené, nincs hová továbbmenned.
– Nem értelek. Miért hagyod, hogy félrevezessenek engem a tények? Mert ugye azt mondtad, te nem tévedtél, még akkor sem, ha a tények ellentmondanak ennek az állításnak. Szóval gyanítom, a tények csupán valami félrevezetés jól kitervelt elemei. Ez egy összeesküvés-elmélet, igaz?
– Nincs semmiféle összeesküvés-elmélet.
– Hát akkor?
– Egyszerűen csak kevés vagy hozzá, hogy átláss minden összefüggést. Nem is a feladatod.
– Ha nem látom át, mégis hogyan higgyek?
– Hát de… éppen ez a hit lényege, nem? Hogy nem kellenek hozzá bizonyítékok.

– Nehéz olyasmiben hinni, amit nemhogy nem bizonyítanak a tények, de egyenesen cáfolják.
– Nem mondtam, hogy könnyű.
– És ésszerűtlen is.
– A szeretetnek sohasem feltétele az ésszerűség.

Ebben a pillanatban a nap alábukott a horizonton, és az ég alja egészen elvörösödött. Csodálatos látvány volt. Megjelent közben néhány fátyolfelhő, éppen szemből. Változatosabbá tették a színes horizont körvonalait, és a jövő izgalmával kecsegtettek szelíden.

– Akkor most hogy is van ez? – kérdeztem. – Hogy kapcsolódik össze a szeretet és a hit?
– A szeretetnek feltétele a hit. Eddig ugyan a hitről beszélgettünk, de tudom, hogy te nem éred be ennyivel. Te a szeretetre vágysz. Erre megy ki az egész.
– Most akkor mindez rólam szól? Azt hittem, rólad…
– Mindkettőnkről.
– Szeretnék hinni, hogy szerethessek. De ha egyszer kaptam tőled némi észt, úgy vélem, azt is használnom kell. És most ellentmondást érzékelek, immár sokadjára.
– Nem utoljára.
– Kösz! De mégis mitévő legyek? Annyira zavaros ez az egész!
– Ne add fel a hitedet, és cselekedj úgy, hogy az embertársaid lelki fejlődését szolgálja! Gyakran, amiben hiszel, rejtve van mindenki szeme elől. És gyakran örökké rejtve is marad. De van eszed és szíved, hogy megítéld, kinek miben lehetsz a segítségére hosszú távon. Mert segíteni akarsz nem?
– Igen. De közben félek, hogy egyedül maradok. Nem kapok támogatást, nem kapok egyetlen hiteles biztató szót sem. Elfogy a motivációm.

– Sosem vagy egyedül. Mindig is rajtad tartottam egy szemem, és ezután is így lesz. Ezt megígérem neked. És ne aggódj, összekaparlak a földről, ha elesel. Ha kell, molekulánként raklak össze újra, hogy tovább mehess.

– Szeretnék valakit magammal vinni. Egy igazi, hús-vér embert, aki ugyanannyira esendő, mint én. Aki arra rendeltetett, hogy velem együtt küzdje végig ezt az utat. A pofára esésekkel, az összekaparásokkal. A szeretettel, és a molekuláris széteséssel együtt. Kérlek, adj mellém egy társat!
– Légy türelemmel! Nem lesz az olyan sétagalopp, mint amilyennek az elsőre tűnik…
– Én vállalom a kihívást ennek ellenére is.
– No lám, úgy tűnik, kipihented magad!

A férfi feltápászkodott mellettem, aztán felemelt engem is. Ideje volt visszatérni a világba, idekint kezdett hűvös lenni. A sziklapárkányon erőre kapott a szél, a fák lombkoronáin zúgtak a sárguló levelek. Bent az erdőben régebbi vérnyomok szegélyezte ösvényen haladtunk végig, és én hiába kutattam, nem találtam semmi nyomát a támadónak. Csak az áldozat vére csillogott a holdfényben, és egyre inkább az a gyanúm támadt, hogy maga ejtette önmagán a sebeket.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük