A lét elviselhetetlen szépsége, avagy Alain Laboile

Két lába van, két keze, francia, és nem mászik fel a padlásra, de mégis. De bármilyen placcon fotóz, ha kell. Mellesleg, ha beírod a Google képkeresőbe a nevét, elkap a gyönyörűség.

Alain Laboile.

Egyébként szobrász, de egy árva szobrát nem ismeri senki, de a fényképeit mindenki. Tény, hogy egy-egy fényképére Coelho-idézet kívánkozik, de ez nem a fényképek hibája.

Nem reklámként, de 2018 március 24-től április 14-ig a BudapestFotóFesztivál és a Frankofón Fesztivál szervezésében Budapesten is látható egy kiállítása. Magyarok, férfiak, asszonyok, nézzétek! A többiek meg “vizerre!”

A hatgyerekes családapa témája leginkább a szűk családja mindenféle szögből való lekapása, tarkítva őzikékkel, macskákkal, mindenféle élő jóval.

Ember- és állatbarát fotós, még módszerében is. Elmondása szerint ő csak placcot teremt, olyat, ahol jó élni. Ezután neki csak az anyagot kell begyűjtenie. A család meg játszik.

Néha egészen mesés hangulatú, szinte varázslatosak a képek (pfúj, elkapott a giccsvonat, hamarosan be kell fejeznem az írást, és pillangókat kell hajkurásznom.)

De (ha már hangulatnál tartunk) gyarlóságom teljes tudatában jelentem ki: van egy Laboile-hangulat. Létezik és felismerhető. Nem egészen megfogalmazható, de érezhető. (Már a kezemben a pillangóháló, ígérem, rövidre zárom végre.)

Lényeg, hogy ezeket a fotókat nézegetve elkapja az embert a hippiérzet: természetért, és focicsapatnyi utódért nyüszít a szív.

 

Egy szó mint száz, nézzétek:

Alain Laboile oridzsinál

Budapesten Alain Laboile

 

 

Momo (2018)

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés