Beszélni tanulok – nem egészen kritika A félkegyelműről

Március 2-án tartották a Pesti Színházban A félkegyelmű bemutatóját, ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében, sok nagyszerű fiatal  szereplésével (mint például Venczel Vera).
Ez nem kritika. Talán még csak nem is beszámoló… egyszerűen mondatokban leképezve az, amit az előadás kiváltott belőlem. Több nap kell, míg másként is lehet róla beszélni, de olvassátok a pillanatfelvételt:

A villamoson hazafelé szavakat kerestem, szavakat kreáltam, hogy beszélhessek erről.
Beszélni tanulok. Megint.
Mi a története A félkegyelműnek? – nem fontos.
Miről szól? – ez az igazán lényeges.
Nem vagyok benne biztos (egyáltalán), hogy megértettem mindent (bármit is).
Hogy válthatná meg valaki a világot Kr.u.?

Kétségbeesés – megszokásokba menekülés – menekülés. Ez a sorrend.
Igen tisztelt egybegyűltek, a világ, amiben élünk borzalmas, de mivel sem megváltoztatni, sem elpusztítani nem tudom, hát itt hagyom. Mondja Ippolit (Wunderlich József). -szabadon idéztem.
Vanitatum vanitas, ebben élünk, de miért? Már hogy nem miért élünk még, ha ilyen, hanem miért nem csinálunk már végre valamit?

Lehet-e a 19. századi orosz nyomor realista ábrázolása metaforikus tér? Úgy értem: tényleg a padlóval fűtöttek egy mocskos szobában, de nem vicces (egyébként nem), hogy ez mennyire hasonlít a mi cirfán öltözött de belül nyomorúságosan üres kis életünkre? Nem kell elvont díszletet és színpadi teret alkotni, egy megdőlt kályha, felpúposodott parketta épp elég áthallás.
Az élet egy koszos falú szoba, ami meglepően üres. Sok mindennel próbálkozunk, hogy megtöltsük, de talán csak szeretettel lehet – ezt mutatja Miskin (Vecsei H. Miklós). De sok lúd disznót győz (ha helyes itt most ezt és így használni). Nem tudom, ki ez a Miskin. Tettető, vagy igaz, szelíd ember, vagy a helyzetek (helyek, kapcsolatok, cselekedetek) szükségszerű áldozata, egy igazi félkegyelmű?

Az a baj, hogy gyávák vagyunk. Nem eléggé bátrak ahhoz, hogy őszinték legyünk és így sebezhetővé váljunk. Mindenki őszinte a színpadon – nincs szépítés, egy kis retus itt, egy kis retus ott –, akkor is őszinte, ha Ferdiscsenko nem Zoltán Áron igaz vallomását mondja el a fürdőszobai esetről. (és ha igen?) Mégis mindenkinek sajátja a szerepe, legalábbis ez érezhető. És ez jó, mert így igazán szívnyitogató a végső vallomás-sorozat, kilépés (Keller, Ivolgin/Doktorenko, Ganya…) És mindenki kilép. Ha nem a szerepből, hát az életből. Egészen biztos vagyok benne, hogy az egész társaság érti és érzi a legmélyéig minden szerep sorsát a történetben, a történeten kívül és a saját életében is.

No és gyerekek a színpadon. Lebegyevnek 13 gyereke van – és tényleg! Egyszerre egy csapat kis törpe lepi el a színpadot kedves esetlenséggel. Kontraszt. Tapsrend, a felnőttek még benne az előadásban, nézők nagy része szintúgy, míg a gyerekek. Sugároznak, boldogok, hogy ott lehetnek, hogy énekelhetnek, hogy meghajolhatnak és tapsol a sok ember. A mi nyomorúságunkat ők nem látják, csak a szeretetet és a szépet ami körülveszi őket. Mi miért nem? Miért nem tudunk csak egy kicsit olyanok lenni, mint a gyerekek?

Az a baj, hogy az emberek nem hisznek. Hangzik el valami hasonló Miskin szájából. Állj. Én ezt már hallottam. De hol is? Tarkovszkij Sztalker. Ha nem is pontosan így. Ezek a fiúk mindig ugyanazt mondják, hát nem unalmas? (A Biblia is több ezer éve ugyanazt mondja: örök életünk van, békénk, boldogságunk, oltalmunk – ez nem unalmas.) Miért mondják mindig ugyanazt? Mert ez az igazság. És az nem változik.

Az előadás második felvonásában a figyelmem elveszett, valahogy nem volt megragadó. Pont megállapítva, hogy hát ennél ütősebbre számítottam, az utolsó jelenet végére azt vettem észre, hogy nem akarok tapsolni, nem akarok másokkal könnyeden beszélgetni, gondolkodni akarok, feldolgozni, elszaladni és magamban lenni. Lassan ható méreg – méreg? – ez az előadás, észrevétlenül nyúl be a mellkasba és szorítja meg a szívet.

De aztán a taps, egy hétköznapi bájcsevej a buszon szétverték a végső összhangzat hatását (Algernon-Gordon effektus). Azóta valahol a lelkem ismeretlen helyein rezeg, talán egyszer újra megtapasztalom azt, hogy élek.

Gerda
(Kneipp Virág)

fotók: Dömölky Dániel

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés