Húsvéti történet

Kezemben tarthattam végre a kavicsot.

Meglepően kicsi és sima volt. Jelentéktelen. Egyáltalán nem ilyennek rémlett. Emlékezetemben egy nagy, recés szélű, fekete és csúnya kő élt. Állandóan a fejemre pottyant, ha nem ügyeltem rá eléggé és be kell valljam, ez igen gyakran előfordult. Sokáig nyomasztott, hogy vajon mikor fog megint a kobakomra esni. Egy idő után már odáig jutottam, hogy a házból se mertem kilépni, mert féltem, ha valamit megint rosszul csinálok újfent megdob vele valaki. Magányos lettem. Ha hívtak valahova elutasítottam, de utána fájt érte a szívem. Az ilyen alkalmakkor bánatomban festeni kezdtem a zongorára kikészített vásznamra. Minden egyes alkalommal egy csoportképet alkottam. Mosolygósat. Olyat, amin én is rajta vagyok, mintha én is megjelentem volna a bulin vagy más összejövetelen. Általában ügyetlenül bántam az ecsettel, de az ilyen alkalmakkor festett képeim egytől-egyig csodálatosak lettek. Az emberek úgy néztek ki, mintha bármelyik percben megelevenedhetnének és nevetésük egy pillanat alatt betölthetné a szobát.

Ha rossz kedvem volt, elég volt csak egy pillantást vetnem az elegáns fekete hangszeremre, ahonnan mindig boldog arcok néztek vissza rám, és máris jobb kedvre derültem. Lassanként már én is elhittem a festményeimre pillantva, hogy nem vagyok magányos.

Egy nap aztán betelt a vásznam. Sok idő után ismét meghívást kaptam valahova. Régi barátaim közül még mindig akadt aki nem mondott le rólam. Aznap már délelőtt neki akartam kezdeni a képnek amikor rájöttem, hogy nincs több vásznam. A már elkészült műveimre pedig nem akartam rámázolni. Valahogy úgy éreztem, meggyaláznám ezzel a kis hagyományomat. Hosszú idő óta először nyakamba vettem hát a várost, hogy bevásároljak. Nem feledkeztem ám el a rám leső veszélyektől. Habár nyár volt, talpig vastag, meleg ruhába öltöztem. Lábamra gumicsizma, fejemre sapka, sál került, pólómat pedig párnákkal tömtem ki, felkészülve az esetleges támadásra. Az utcán irtózatos meleg volt, de úgy döntöttem megéri az áldozatot, ha nem éri a testemet fájó találat. A bolt viszont igencsak messze volt, és a vége fele már csak vonszolni bírtam magam. Végül az utolsó saroknál térdre estem és úgy éreztem, innen nincs tovább. Már arra sem volt erőm, hogy lehámozzam magamról a nevetséges ruhákat, amivel védeni próbáltam magam. Még éreztem ahogy valaki segíteni próbál és elkezdi lehántani rólam a bolyhos, virágmintás sálamat. Utolsó erőmmel tiltakozni próbáltam. Arcomat elfutották a könnyek. Azt gondoltam, nemsokára megint érezni fogom magamon az átkozott kő ütéseit. Mire magamhoz tértem már nem volt rajtam semmilyen „védőfelszerelés”. Az árnyékba húzott egy ismeretlen és aggódva figyelte, ahogy magamhoz térek. Zavartan bámultam rá. Vártam, hogy mondjon valamit, amit ilyenkor szokás. Habár mindig is utáltam a logikátlan és fölösleges kérdéseket, mint amikor valakitől egy hatalmas esés után megkérdezik, hogy: „Jól vagy?” (Erre mit mondhatna az ember? Hogy köszönöm kérdésed, amikor még megvolt a két első metszőfogam, még határozottan kellemesebben éreztem magam. Vagy mi?)

Most valahogy mégis valami ilyesmi kérdésre vártam. Régen mozogtam emberek között és az emlékeimben megmaradt viselkedésformákra, a felszínes társalgásokra, az üres bókokra, az értelmetlen fecsegésekre próbáltam volna támaszkodni. Szükségem volt azonban valamilyen kezdőlökésre, hogy eljátszhassam az emlékeiben élő társasági embert. Az idegen azonban csak kedvesen és mindentudóan mosolygott. Már épp rá akartam szánni magam a szólásra, hogy kérjek valamit a fejemre, nehogy a kő újfent lesújtson rá, amikor megszólalt. Megnyugtató és határozottan kedves hangja volt.

– Már régóta vártam rád. Mi van a zsebedben? – kérdezte. Mit akarhat vajon tőlem? Talán ki akar rabolni? Furcsállottam a kérdést, elvégre mi köze hozzá? Viszont a társaságában valahogy elmúltak az ilyesfajta aggályaim és így feleltem:
– Semmi, uram.
– Nyúlj a jobb zsebedbe! – szólalt meg újra.

Megtettem. Legnagyobb meglepetésemre az ismerős, félelmetes szikladarabka volt benne. Elég nehéznek éreztem. Az idegen felsegített a földről és elkérte tőlem a kavicsot. Átadtam neki. A nála lévő két, hatalmas reklámszatyrának egyikébe rakta az óriási kezében parányinak tűnő kődarabkát. Nagyon megkönnyebbültem, hogy a kavics nála van. Úgy éreztem, így helyes, hogy az idegen csomagjába kerüljön. Egyetlen szó nélkül indultunk el együtt a bolt felé. Úgy tűnt, neki is errefelé lehet dolga, úgyhogy nem tiltakoztam. Még mindig gyenge voltam, így az idegenbe kellett karolnom, hogy menni tudjak. Ahogy mentünk, megbotlott az egyik járdaszegélyben és elesett. Habár karom az övéhez kapcsolódott, valahogy mégsem estem el. Gyorsan felsegítettem. Zacskóiból szanaszét szóródtak a betonra a kövek. Kiderült, hogy csak kavicsok vannak bennük. Most tűnt csak fel mennyire elcsigázott az arca. Mintha komoly fájdalmai lennének. Elszégyelltem magam. Nem kéne rátámaszkodnom, mikor ilyen rosszul van. Segítettem összepakolni a szétszóródott holmiját. Aggodalmas arccal számolgatta újra és újra a szétgurult darabokat. Úgy tűnt minden megvan, így továbbindulhattunk. Szó nélkül magamhoz ragadtam az egyik szatyrot, de ő megrázta a fejét. Láttam azonban az arcán, hogy örül a próbálkozásomnak. Hamar rájöttem, hogy egyedül képtelen lennék cipelni, így az egyik
szíjat felé nyújtottam.

Elfogadta. Csendben ballagtunk egymás mellett, én mégis élveztem a társaságát. Valami hatalmas nyugalom áradt belőle, amitől békére találtam. Habár még kétszer elesett és nekem mindkét alkalommal segítenem kellett neki, azt kívántam, bár ne érne véget a közös utunk. Végül a bolt elé értünk. Ott homlokon csókolt és biztos kézzel a tenyerembe adta a kövemet. Majd ennyit mondott: Érezd magad nagyobbnak ennél a kőnél, mert akkor nem árthat neked vele senki.

Akkor még egy szavát se értettem. Óvatosan szemügyre vettem az egykor egyenletlen szikladarabot, ami úgy látszik az esések alatt simává csiszolódott. Éreztem, hogy egy ilyen kavics miatt már nem kell félnem. Végre ott álltam a bolt előtt, de már nem volt kedvem bemenni. Sarkon fordultam és szaladva mentem hazáig. Otthon gyorsan összekészülődtem, hogy végre valóban társaságban töltsem az időmet. A kapun kilépve utoljára megszorítottam a követ a zsebemben, mire az porrá változott. Szétnyitottam a tenyeremet és boldogan néztem ahogy a szél lassan széthordja. Ekkor jutott eszembe, hogy még köszönetet se mondtam a jóságos idegennek. Habár a festést abbahagytam, gyakran elsétáltam arrafelé ahol találkoztunk. Nem láttam őt soha többé. Úgy éreztem csak azzal mondhatok neki köszönetet, hogy megfogadom a tanácsát. Leszedtem a mosolygós képeket a zongoráról és helyette valós, igazi emlékeket kezdtem gyűjteni a fejemben.

Írta: Tárkányi Flóra (2017)

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés