Igazi randevú

 

Ízlelgetnek fedetlen keblekkel,

rózsákat szórnak a lábaim elé,

gyertyákból szerelmet dúdolnak,

vonósok, árnyékok rezegnek,

elaltatnak és körbeölelnek.

 

Aztán bort hoznak,

finoman keserű ízeket,

rámöntik, dörzsölnek,

megélezik a vonókat,

lámpákat kapcsolnak,

egészen kedvesek,

és egészen hangosak.

 

Kimosnak. Bőrömből

kioldódik az anya illat,

és befújnak, összeizzadnak,

a véremet cseppekben veszik el,

és ugyanúgy adagolják vissza

közömbös percekben.

 

Rám teszik a vaskos

utcákat, idegen házakat,

hidakat folyókkal,

kezembe teszik a világot,

ott hagynak üres parkokban,

éppen olyankor egyedül,

mikor már nem kéne

egyedül lennem, mert jön

és agyonnyom a rám pakolt város.

 

És éjszaka hazafelé sétálva kettesben,

járdákat hajtogat össze a gondolat,

hogy otthon kell lennem már az ágyban,

de rájövök, hogy már nincs ágyam,

már nincs gyerekszobám.

 

Ezért elbúcsúzok, mintha

meghalni mennék,

aztán ismeretlen lépcsőkre ülök le,

a holnapra gondolok,

és hideg, fémes jellegű

korlátokkal takarózom be

a kezembe rakott világ elől.

Mert túl nagy a szabadság,

még döntésképtelen vagyok.

 

 

Ferenc Ákos (2017)

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés