Kék

Kíváncsi volt, hatalmas szemeit állandóan tágra nyitva tartotta, hogy soha ne szalasszon el semmi érdekes látnivalót. Szelíd és értelmes fiú volt. Sok mindenhez értett. Tudott rágógumiból lufit fújni, pólót és nadrágot hajtogatni, a kedvenc aranyhalait megetetni, mondókákat mondani, építőkockákból várat építeni, pontosan százharminckettőig számolni, de a nevét is képes volt már leírni, igaz kissé girbegurba betűkkel, de a házban fellelhető összes papíron legalább egyszer feltűnt hol zsírkrétával, hol illatos filctollal és hatalmas lelkesedéssel írt neve, édesanyja bosszúságára. Mikor anyja kérdőre vonta a papírokkal kapcsolatban, csak ennyit felelt: „Sajnálom, de muszáj gyakorolnom és így legalább tudni fogjuk, ha esetleg valaki papírt akarna lopni tőlünk. Pontosan százharminckétszer írtam le a nevem.” Anyja annyira meglepődött ezen a válaszon, hogy nem tett rá megjegyzést többé. Elvégre, nagy kár nem esett. Ettől kezdve azonban a saját zárható asztalfiókjában tartotta íráshoz használt papírjait.

Volt azonban valami, amiben a fiú egészen kitűnő volt. A kártyavár-építésben. Órákon át képes volt elszórakozni vele. Ilyenkor érezte magát a legboldogabbnak. Akadt, amikor anyjának már egy hét szintes ingatag építmény mellől kellett aludni küldenie. A fiú biztos volt benne, hogy a világon ő tud legjobban várat építeni. Úgy gondolta, hogy a mamája lehetne az egyetlen vetélytársa, de ő úgyse ér rá soha gyakorolni, mert mindig főz és ír, így neki nincs mitől tartania. Fogalma sem volt arról, hogy az anyja miről ír, de nem is igazán érdekelte. Csak egyszer kérdezett rá, mire az édesanyja csak ennyit válaszolt: „A fontos dolgokról.” A fiúnak ez elég is volt, bár néha elgondolkozott, hogy anyja számára mi is lehet fontos. „Talán a főzésről ír?” – találgatott.

Ettől kezdve éberebben kezdte figyelni az anyját. Egyébként is szerette nézni, ahogy főz. A mozdulataiból mindig frissesség és határozottság áradt. Mindennek megvolt a helye és ideje. Az anyján ilyenkor látszott, hogy tudja mit miért csinál. Ez megnyugtatta. Ahogy figyelte a mamáját egyre inkább biztosabb lett benne, hogy az a főzésről ír. Anyjának ugyanis egyre nagyobbra nőtt a pocakja.

A hasa pedig annak nő, aki sokat eszik, ezt már megtanulta. Tisztelettudó fiú révén nem tett erről megjegyzést anyjának. Ehelyett bizakodva várta, hogy mikor fejezi be végre a könyvét és játszik vele.

Tudta, ha nyafogna, akkor édesanyja még kevesebbet foglalkozna vele. Emlékezetében élesen élt még egy régi vasárnap emléke, mikor anyja egyedül hagyta őt a lakásban mert számára elviselhetetlen sírásban tört ki, mikor megtudta, hogy kutyájuk elpusztult, miután egy autó kerekei alá szaladt. A kisfiú ezután egészen ájulásig folytatta a zokogást. Nem volt képes levegőt venni arra a gondolatra, hogy édesanyját esetleg soha többé nem látja viszont. Az anyja visszagurult tolószékével a lift mellől és rázni, pofozgatni kezdte, mikor fia arca már lilulni kezdett az oxigénhiánytól. Azon a napon megtört benne valami. Ettől kezdve mindig benne maradt egy kis gyanakvás, hogy mi történik, ha anyja még egyszer magára hagyja, de ezúttal valóban nem tér vissza, és akkor ő magára marad mint egy fél pár zokni a szekrény mögött, amit még egy éve ejtett oda véletlenül, és azóta egészen elfelejtkezett róla.

A fiú egyébiránt kedvelte a rendet, ha épp nem foglalkoztak vele (és ez igen gyakran előfordult sajnos), akkor órákat tudott rendrakással tölteni. Korához képest igen ügyes volt benne. Szobájában minden tárgynak megvolt a saját helye, ha véletlenül elmozdult valami, azonnal megigazította. Volt, hogy éjszaka álmából is felriadt, mert eszébe jutott, hogy valamit este elfelejtett a helyére tenni. Anyjával nagyon óvatosan kezdett viselkedni innentől, igyekezett mindig megfelelni az elvárásainak. Az anyján nem látszott meglepődés, látszólag közönyösen fogadta ezt is, mint a tolószéket egykor. Ha fia odakészítette neki az újságot, még egy bólintással se jelezte, hogy észrevette a figyelmességet. Az íráson és a főzésen kívül az asszony egy dologgal kezdett újabban foglalkozni. A naptárával. Minden este piros x-et rakott az eltelt nap rubrikájába. A fiú mérhetetlenül kíváncsi volt, hogy a mama mit vár ennyire, de rákérdezni nem mert. Az anyja egyébként is szokatlanul szeszélyessé vált, és gyakran igen hevesen reagált a legapróbb semmiségekre is. Egyre gyakrabban járt el mindenféle indokokkal otthonról és a hasa is egyre nagyobb lett. Sminkelni kezdte magát, és a fiú nagy ritkán még dúdolni is hallotta. Dolgozószobájából gyakran fojtott hangú telefonálás hallatszott ki. Új ruhákat vett, amin már nem lehetett érezni a megszokott dohányszagot.

A fiú egyre jobban szorongani kezdett, ahogy az x-ek szaporodtak a naptárban. Rémálmok gyötörték, amiben az anyja elhagyja őt, és vissza se pillant rá az ajtóból. Mindennap megpróbálta újra és újra emlékezetébe vésni arcvonásait, hogy emlékezzen rá akkor is, amikor az anyja már nem lesz része az életének. Lassan már úgy érezte, ha akarná se tudná elfelejteni a hűvös homlokot, a mélyen ülő hidegkék szemeket, az ívelt, enyhén csodálkozó szemöldököt, a keskeny szájat és a mellette lévő apró gödröcskéket, amik csak akkor jelennek meg, ha elmosolyodik, végül pedig a bronzharangra emlékeztető hajzuhatagot, aminek illata és tapintása mindennél jobban hiányozni fog neki.

A fiú hamarosan ágynak esett. Kanyaró. Egy ápoló kezdett vele foglalkozni, nem is az anyja. Ez felettébb rosszul érintette. A bácsi ráadásul büdös is volt és egyfolytában fütyörészett. Ez még jobban felbőszítette, mivel ő képtelen volt fütyülni. Az anyja csak egyszer látogatta meg szobájában, és akkor is csak az ajtóból pillantott rá. Csak egy fanyar mosolyra méltatta, mikor cukorkával kínálta. Nem is örült, pedig fia az utolsó epres cukorkáját ajánlotta fel neki a készletéből, ami tudvalevőleg a legjobb.

A fiú színek szerint osztályozta az édességeket. Az íz nem számított neki. A piros színhez sok boldog emléke kapcsolódott, így azt kedvelte a legjobban. A kék dolgokat viszont messziről elkerülte, mivel a kék szín, arra a vízzel teli medencére emlékeztette, amibe két évvel ezelőtt majdnem belefulladt.

Vendégségben voltak, ami akkoriban még igen gyakran előfordult, és a fiú nagyon jól érezte magát. Mialatt a felnőttek egymással beszélgettek, még fogócskázott is az egyik kék szalagos kislánnyal, amikor a játék hevében véletlenül belecsúszott a kertben lévő hatalmas medencébe. A víz hideg volt és mély. Nem tudott úszni. A víz alatt kapálódzva végiggondolta, mi várhat rá. A legjobban az zavarta, hogy eszébe jutott, ha ma nem megy haza, akkor senki nem fogja visszarakni az asztalára a zenedobozát, amit előző nap a szőnyegen hagyott. Reménykedett, hogy a lány, akivel játszott, majd szól a mamának. Érezte, hogy hamarosan elfogy a levegője. Utolsó erejével az anyja nevét akarta kiáltani, de a szája és az orra vízzel telt meg. Hirtelen felülről látta magát amint a medencében lebeg. Látta, ahogy a kislány apukája a víz felé iramodik, miközben zakóját fejti le magáról, és látta az anyját is, aki épp egy receptet írt fel a zsebkönyvébe a legnagyobb lelki nyugalommal. Ez nem tetszett neki, az anyja is futhatott volna érte, ekkor még nem is volt mozgássérült. A kép végül elmosódott és a következő amire emlékszik, az, hogy egy padon tért magához. Sokan hajoltak aggódva fölé, de ő egyből az anyját kereste szemével. Az anyja tekintetében azonban hiába kereste, nem találta az aggodalmat. Pedig az meggyőző alakítást nyújtott. Az egész vendégsereg előtt megölelte, pedig általában nem szokott fiához érni, ha nem volt muszáj. Még egy kis csalódottságot vélt felfedezni az arcán, de az okát akkor még nem tudta értelmezni. Azt hitte, talán a félig leírt recept miatt csalódott.

Azóta a fiú minden kék színű tárgyat megpróbált eltüntetni a környezetéből. Kártyavárat ettől kezdve, kizárólag piros paklikból épített, a születésnapjára kapott rubik kockájának kék oldalát is átszínezte pirosra, kék színű ruháit szekrényének mélyére rejtette, kék ceruzáit pedig anyjának ajándékozta.

Remélte, hogy a cukorka az anyja szívét is megédesíti irányában, de keserűen csalódott. Most már biztos volt benne, hogy az anyja nem szereti és azt is megsejtette, hogy azon a régi délutánon miért is volt csalódott. Elhatározta, hogy nem fog meggyógyulni.

Aznap este felment a láza. Azt álmodta meghalt és az anyja nem sírt utána. Karján már egy másik gyermeket ringatott és olyan szeretettel nézett az újszülöttre, ahogy rá talán sohase. A fiú üvölteni akart neki, hogy inkább őt karolja át, de a torkában fennakadtak a szavak és fojtogatni kezdték, így nem próbálkozott tovább.

Az álma ellenére másnap frissen ébredt és vidáman. A láza lement. Verőfényes napra virradt. Már az ápolója szagát sem találta annyira áporodottnak. Új remények ébredtek benne. Az ágya melletti szekrényre újra kártyavárat kezdett építeni. Már a nyolcadik szintnél járt, mikor kopogtak szobájának ajtaján. Mindennél jobban remélte, hogy a mamája gurul majd be rajta. Úgy döntött, ma mindent újrakezd vele és minden kérdést feltesz neki, amit eddig nem mert. A pocakjára is rákérdez majd. Vidáman tekintett hát a belépőre, de arcáról azonnal lehervadt a mosoly, amikor rájött, hogy csak karvalyorrú nagymamája a látogató.

A betegesen tisztaságmániás hölgy egy rovarvédő maszkkal a fején vonult be, azt remélve, hogy így majd semmiféle betegség nem árthat neki. Az unokája megijedt tőle, pláne, hogy az éltes hölgy furcsán csukladozó hangokat adott ki magából miközben felé közeledett. A fiú nem tudta eldönteni, hogy a nagymama most sír vagy nevet. Ágyának sarkába húzódott és fejére húzta a paplant. A nagymama közben a fekvőhelyéhez ért. Csak a lépteinek a kopogását hallotta. Bármikor megismerte volna ezt a csoszogást. A nagymama sántított.

– Hova bújt az én unokám? – próbált viccelődni. Nevetése két csiszolópapír összedörgöléséhez volt hasonló. A fiú utálta a nagymamáját, fejét megpróbálta még jobban a párnájába fúrni. A néni azonban folytatni akarta a játékot.

– Talán az ágy alatt lehet? – a fiú nem reagált. – Vagy talán a szekrénybe bújt el? – a fiú lélegzete visszafojtásával tüntetett. – Ó, már tudom is hol rejtőzhet – szólalt meg a néni, legmézesebb hangját elővéve. A fiút a hideg is kirázta a gondolatra, hogy hamarosan szemtől-szembe találja magát vele. Saját nagyanyja mindig is arra a csúnya varangyra emlékeztette, amire egyszer mezítláb rálépett egy kiránduláson. A sikamlós test érintésének emléke még most is viszolygással töltötte el.

Gyorsan leborította hát fejéről a paplant megelőzve, nehogy túlságosan közel hajolhasson hozzá a nagyi, azzal azonban nem számolt, hogy a mozdulattal járó légmozgás, a gondosan felépített várát is össze fogja dönteni. Megdermedt, így elsőre nem is sikerült felfognia amit a nagymamája mondott neki, pedig a szavak mindennél világosabbak voltak. Mivel nem reagált, a nagymama már épp megismételte volna a mondókáját, amikor egy határozott nemmel elhallgattatta. Visszahúzta a fejére a paplant. A sötétben elkezdtek szeméből folyni a könnyek. Hangtalanul zokogott. Régóta nem sírt már és most az összes eddigi sérelem miatti bánat kiáradt belőle. Már nem bírta visszafojtani. Hangosan kitört belőle.

Kibújt a takarója alól, hogy zsepit vegyen elő, mikor szembe találta magát nagymamája arcával és annak könnyeivel. Olyan érzése volt mintha először látná. A nagymama levette a maszkot arcáról, így teljes egészében láthatóvá váltak az arcvonásai. A mélyen ülő szemekben igazi bánatot látott. Kezét kitárta felé. Az ablakból beáradó fény glóriába vonta az idős asszony arcát.

– Annyira sajnálom – suttogta a fiúnak megtört hangon. Ajkai megremegtek, ahogy hozzátette : – A kislány egészséges.

– Mi a… Mi a neve? – kérdezett vissza sírástól rekedt hangon a fiú. Felállt, hogy a nagymamájához lépjen és életében először önszántából megölelje.

– Az… – Kezdte a választ nehézkesen az asszony, majd folytatni próbálta – Anyukád nevét kapta – mondta ki végül.

– Lehetetlen! – kiáltott fel indulatosan a fiú – Lehetetlen! – ismételte meg még egyszer. Futni kezdett a nagyanyja felé, de megcsúszott az egyik lába alá kerülő piros kártyalapon. A lábai elé esett. Hallotta, ahogy a szomszédos szobában felsír egy újszülött. Lassan feltápászkodott, majd megölelte a nagyanyját. Az ajtó felé nézve épp látta, ahogy ápolója egy apró, vörös arcú, üvöltő csecsemőt hoz be a karján. Könnyein át elmosolyodott, annak ellenére, hogy a csöppséget kék rugdalózóba öltöztették.

Írta: Tárkányi Flóra (2017)
Illusztrálta: Fülöpp Réka

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés