Kezdetben teremtette…

Istenfélelem

Isten cigarettafüstből felhőket lehelt az égre,
És megteremtette fájdalmából a világot
A jövőnkért, ami akkor még nem is létezett.
És fent maradt az első hajnalon,
Elsírva születendő gyermekének bánatát,
Megszőve a küzdőteret a pokol urának
És a színtiszta örökkének,
Hogy lássa az életet és az elmúlást,
Amit csak ő nem érthet meg soha,
Hisz a benne lévő ember másodpercenként érzi a halált,
Míg az öröktől fogva bánatából gyúr magának életnyi hibákat,
Csendesen belenyugodva, hogy selejtet készít.
És kompromisszumot kötött a gonosszal,
Aki az alkotásba fojtotta kitagadását,
Mert a Hatalmas annyira szerette,
Hogy vásznakat feszített húsból és bőrből,
Kik a megfoghatatlant hordozzák magukon tudtuk nélkül-
Az absztrakt művészetet
Aminek a játékszer a lélek nevet adta.
Sírt az Isten, és a könnyeiből folyók áradtak
Majd szerelemre gyúlt készülő műve iránt
Szívéből kipattintotta a napot,
Széttépte kedvenc gyöngysorát,
gyászruhájára varrta fel a szemeket,
ráborította a földre, égbolttá kiáltva fáradt ujjait.
Konyhakertjéből szedegetett zölddé válót,
Rámorzsolta atmoszférák szélére
A szelekre bízva a termékenység ítéletét.
Őszintét akart, ezért beletenyerelve
saját végtelenségébe véres szövevényeket alkotott,
állatok képében.
És rádöbbenve, hogy árulást épít,
dühében körmét vágta végig a világon,
összeráncosítva a bababőr felszínt,
Hogy azután telehintse a dombokat
a menny növényeinek hamvaival,
És végiggurítsa rajtuk az illatok mámorát
Végül összerázva legújabb hógömbjét,
letörölte polcáról a port,
s gyűjteményébe helyezte,
szomorúan, tudva az árat,
amit fizetni fog a férges tökéletességért.
Mígnem utoljára fordult vissza,
s rákötözte egyik arany hajszálát
az első templomtoronyra,
hogy ha nem marad más,
azon csúsztasson le egy a szívéből metszett darabot,
hogy az életre kelhessen odalent,
és hitté váljon a vérében azoknak a csalódásoknak,
amiket embernek nevezett el.
És mégis, önmagába is teremtett belőlünk. .

 

Popovics Kinga

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés