Kicsoda Szigfrid? | Mi lesz?

Szeptember 13-án Budapesten ReKultúrálódunk! (az eseményhez itt tudsz csatlakozni)
Addig is, olvassátok legutóbbi történetalkotós  ReKultúra alkalmunk egyik eredményét: a Szigfrid történetek közül a harmadikat, Korosa Petrától.

Szigfrid a tetőn ült, és dúdolgatott. Dobolt a lábán és megpróbált nem pánikolni. Miből fognak élni? Mit fognak enni? Nézte a ház előtt elhaladókat, bár reggel óta nem sokan jártak arra. Kihalt falusi utca, a legnagyobb nyári forróságban, milyen is legyen. A ház előtti rózsabokrok teli voltak mindig darazsakkal. Utálta a döngicsélésüket, zavarta, hogy egy felhőt képeznek a virág körül, és nem engedik őt oda. Most azonban csak nézte őket nem maradt az akaraterejéből egy szikrányi sem. Minden erejével azon volt, hogy a gondolatait irányba terelje és kitaláljon valamit. Mit fog dolgozni, ha semmihez sem ért? Ne pánikoljon. Ne pánikoljon.

Az anyja meg fog halni. Ma reggel bevitte neki a vizet, és legszívesebben az arcába öntötte volna, hogy felébressze. De ez nem megy ilyen könnyen.

Amióta az apja meghalt, és neki kell ápolnia az anyját, nem találta a helyét.

Egy kicsit megmozgatta a lábát, mert már elgémberedett az üléstől. Két cseréppel jobbra, eggyel előre. A másikat is arrébb rakta automatikusan. Aztán újra az elsőt. Észre sem vette, hogy izeg-mozog, amíg az egyik cserép hangos csikorgással el nem mozdult a helyéről. Akkor úgy döntött, mégiscsak bemegy egy pohár vízért, és felmelegít valami ebédet az édesanyjának. Lecsúszott óvatosan a tetőről, hátra az udvar felé, amíg el nem érte a létrát. Megpróbált nem elmozdítani több cserepet, míg elérte a felső fokokat. Már korábban kitalálta, hogy a létrát fogja legközelebb eladni. Ha már nem maradt ebédre.

Korábban talált persze ezt-azt a kamrában, eladta édesapja hangszereit is, mikor már nem volt mit. Csak a hegedűt őrizte meg. Amikor kisgyermek volt, gyakran lopózott ki oda, óvatosan leselkedve, nincs-e a közelben senki. Ilyenkor játszhatott rajtuk. De már nem volt egy sem belőle. Pedig mindegyiknek megvolt a maga helye. A hegedű és a brácsa a faragott polcon, a falnak támasztva, a furulyák a legfelső polcon, és a gitár oldalról támasztotta az egész építmény. De azt csak akkor lehetett látni, hogy ott van, ha valaki jól el akart bújni, és bement a kamra hátsó felébe a vödrök mögé.

Kiakasztotta a kaput, bement a házba, és alágyújtott az előző napi maradékot őrizgető fazéknak. Továbbra is dúdolta az a dalt, anélkül, hogy észrevette volna. Szerette, ez is az apjára emlékeztette, mint minden. Szeretett volna a nyomdokaiba lépni és híres zenésszé válni. A nevét is tőle örökölte, híres zenész neve. De már korán kilógott a többiek közül. Csúfolták, egyedüli gyerekként mindig nehezen tudott beilleszkedni a többi gyerek közé. A kamrába menekült legtöbbször megnyugodni. Az édesapja találta meg ott néha, és ilyenkor mindig csak annyit dünnyögött a bajsza alatt majd elhúzod te még az ő nótájukat.

De amikor meghalt, a zenészek szétszéledtek, ki a városba ment éttermekbe keresni a kenyerét, ki a kocsmában támasztja azóta is a pultot. A falusiak sem hívtak többé helyi zenészt, a lagzit is inkább a városban tartották meg, ott kerestek valakit, aki egymás után teszi nekik a számokat.

Visszamászott a tetőre, hátha történik valami kinn a túloldalon. De csak egy furcsa, kissé ideges srác kalamolt arrafelé valahonnan a szomszédságból. Magában valahol megindult egy mosoly, amikor a srác már többedjére haladt el a kerítésük előtt. Biztos rózsát akar lopni, csak fél amíg itt vagyok. El is tűnt a mosoly azonnal oda, ahonnan jött. De nem nagyon foglalkozott vele, magukba szippantották a kételyek, amiket folyamatosan görgetett a fejében. Mi lesz az anyjával, mi lesz vele, mi lesz a létrával? Amikor megszólította végül a srác, majdnem hanyatt zuhant.

Helló, kölcsön kérhetném a létrádat? Tudod, vendégek jönnek és az anyám ki akarja takarítani és díszíteni az egész házat. És van egy hosszú lámpasorunk, amit a gerendára kellene felakasztani.

Nem válaszolt, várta, hogy befejezze. Egyszerre tartott ezektől a fiúktól és idegesítették. Minek beszél ez is ennyit. De valahogy mégis megérkezett a belső dörmögése mögé a kérdés. A srác a létrát akarja. Van isten az égben.

A srác közben tovább darálta a mondanivalóját, sőt, közelebb is jött a háztetőhöz, és valami nevetséges, de ugyanakkor könnyed módon kezét nyújtotta a levegőbe.

Egyébként még nem találkoztunk, nem rég költöztünk ide. Szigfrid vagyok.

 

írta Korosa Petra
illusztrálta Kneipp Virág (Gerda)

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés