Madarász Péter, a Kép-Írás kiállítás legfiatalabb alkotója – bemutatkozó

Az 1/C Véghseő Klárával közös kiállításának alkotóit mutatjuk be.
Kovács Gábort Madarász Péter követi, aki a legifjabb az alkotók között.
A kiállítás 2019. május 4-ig tekinthető meg a kávézó nyitvatartási idejében.
www.femszinhaz.hu

” Madarász Péter vagyok. Jelenleg, mikor ezt írom, 17 éves. Gimnazista vagyok, és szeretek írni dolgokat. De tényleg. “

Érdemes megjegyezni Madarász Péter nevét, mert már most egy nem mindennapi egyéniségről beszélünk.
Látogassatok el a FÉM Arts&Café-ba május 4-ig, addig is olvassátok egy hosszabb novellafüzér egyik darabját:

János úr kalandjai
A rózsafa ruhafogas legendája
(faragott madárláb díszekkel)

János úr 1950-ben járt Velencében először és utoljára, megjegyzem, nem a saját hibájából. Ekkor még csak János volt úr nélkül, hiszen 23 éves fiatalembereket ritkán hívnak úrnak.

De, mint azt bizonyára tudják, ebben az időszakban erőteljesen nehéznek bizonyult kijutni Magyarországról. Egy kellemes áprilisi napon János ellátogatott a Keleti pályaudvarra, mert fejébe vette, hogy neki Velencébe kell utaznia. A terve az volt, hogy Bécsbe megy vonattal, és onnan repülne Velence közelébe, majd hajóval jutna be a városba.

Mikor a jegyirodához ért, a pénztáros, nevezetesen Erzsi néni arcán szinte harapható volt a félelem.

-Jó napot kívánok. – mondta János.
– Erőt e .. e .. egészséget. – válaszolt Erzsó rémülten.
– Egy jegyet kérnék Bécsbe. – zavarában Bözsi csak annyit tudott ki erőszakolni a száján:
-És… milyet? – pedig Bözske pontosan jól tudta, hogy mikor ez így elhangzik, hogy valaki Bécsbe menne, abban a pillanatban kell elküldenie Pécs b- ből, a Pécs a- ba. (ahogy édesapám szokta mondani)
– Milyen van?
-Van csak oda, s van retúr.
– Mesés. Egy retúrt szeretnék.
– Mikorra?
-Hát, minél előbb.
-Tizenhárom perc múlva indul a következő vonat. Az ötös vágányon megtalálja.
– Az felettébb remek volna.
– Háromszáz forint lesz. – Erzsébet el sem hitte, hogy egy jegyet ad el Bécsbe. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalában megy e vonat oda.
-Parancsoljon. – mondta János, és azzal átnyújtott háromszáz forintot a beszürkült kis ablakon vágott lyukon keresztül.
–A viszontlátásra.
-Viszlát elvtárs. -Köszönt el Bözsi, és azzal a szívgyógyszeréhez nyúlt.

Az úton történt események olyan zavarba ejtően simán mentek, hogy nem is kéne beszélnem róluk. Hogy János ivott egy pohár vizet a büfékocsiban, az volt az út legizgalmasabb pontja.

Megérkezett Velencébe. Meleg volt, ezért levetette magáról bőrkabátját, s a karjára helyezte. Lenyűgözőnek találta a város szépségét. Úgy ragyogott a vigyor az arcán, mint a surf zöld zakó, amit könyökéig feltűrve hordott. Alatta egy szürke rövidujjú selyem ing pihent, hasközépig kigombolva. Mindezek mellé egy barna öltönynadrágot választott.

Órákon át gyalogolt Velence macskaköves sikátoraiban. Benézett egy mellékutcába. Az egész világos volt, végében már a tenger. Pont ott tartózkodott egy kalmár, aki két gondoláját kötötte ki, amik árujával voltak megrakva. János olvasta a Velencei kalmárt, ezét úgy gondolta beszélnie kell vele. Nagy szerencséjére, tökéletesen beszélt olaszul valamint igen jól kaszinózott. De a második tálentumára most nem volt szüksége. Szóba elegyedtek, és hát miről beszélhet két idegen ember a világ bármely pontján? Nyilván az időjárásra gondolok. De nem. Ő nem egy átlagos gondolkodású ember. János a szomszéd pékségben található kardamomos sütemények árának drasztikus emelkedéséről kezdeményezett társalgást. Közös problémát érintett a tárgy. A hosszasan folyó beszélgetés közben a kalmár felajánlotta az egyik gondolában fekvő, citromsárga pléddel letakart rózsafa ruhafogast faragott madárláb díszekkel, hogy felakaszthatja a kezén lógó bőrkabátot, amíg beszélgetnek. Elfogadta. A társalgástól a kalmár olyannyira felpezsdült, hogy otthagyta Jánost, hogy őrizze a két gondolát, amíg ő (a kalmár), átmegy a szomszéd pékségbe, hogy reklamáljon a kardamomos sütemények árának drasztikus emelkedéséről.

János úgy kettő percen át álldogált. A beszélgetésben úgy összezavarodott, hogy azt gondolta, ha az ő kabátja lóg a rózsafa ruhafogason (faragott madárláb díszekkel), akkor az biztos, hogy az övé lesz, s nyilván jutányos árat fizetett érte. Így hát, a földrajzi helyzetét megunva, nekiindult a bal vállának támasztott bútordarabbal, amin még mindig ott lógott a kabátja. Sokan megbámulták, de ez nagyrészt a két számmal nagyobb, surf zöld zakónak volt köszönhető, s nem a tevékenységének. Eljött az idő. Az idő, mire mindenki várt, az idő mit még a maják ősi naptáruk második felére hagytak, olyan remek. Az idő, mikor a kedves olvasó megtudja a választ arra a kérdésre, amire eddig várt.

Igen, a fogas 2 méter, 8 centiméter, és 3 milliméter magas! (elnézést a közjátékért)

A nap magasan sütött, mint egy fényes magasan sütő korong izé.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük