A Mester és a Modell

Mindig is büszke ember voltam. Büszke voltam a műtermemre, büszke voltam az esztétikai érzékemre, és büszke voltam a tanítványaimra. Most is bent voltak hárman, félkörben ültek a bakokon.

Akkor éppen akt volt. A Modell mozdulatlanul ült a széken. Fejét a háttámlának döntötte, egyik lábát hanyagul kinyújtotta, és a két kezét összekulcsolta a bal combján. Mereven nézett maga elé, elvégre ezért fizették. Egy utolsót kortyoltam a kávémból, és a mosogatóhoz mentem. Meleg vízzel kiöblítettem a bögrét, közben a falon lévő tükörből néztem magamat. Egy kockás inges, borostás ember nézett vissza rám. Megvakartam rövid kecskeszakállamat, és elmerengtem azon, hogy igazából milyen kellemes is az élet. Aztán a Modellre néztem. Tekintetem végigfutott karcsú termetén, sima bőrén, széles, vidám, különleges mosolyán. Örültem, hogy ő a modell. Szép volt és tökéletes. Untam már, hogy itt állandóan csak ráncos, öreg, kövér nőket rajzolhatnak.

A ceruzazörej zökkentett ki a merengésemből. Körbe jártam, hogy megnézzem, hogy állnak az új képek. Az első tanítványom mellé léptem. Ő még csak egy éve alkotott a szárnyaim alatt. A papírról csak egy arc nézett vissza. Vagy inkább csak egy homlok, egy üres, üveges szempár és az a mosoly.
– Hoppá, hoppá, és hol van az alak? – Kérdeztem kíváncsian. – Miért nem használod ki, hogy a hölgyemény teljes életnagyságában itt van?
–Annyira megkapott ez az arckifejezés, mintha szenvedne… Nem tudtam volna olyan jól ábrázolni az egész testet emellett. És az a száj… Az a száj úgy mosolyog.
– Igen, igen a jó alkotás, egy jó kompozícióval kezdődik. És remekül ábrázoltad ezekkel a szűkülő vonalakkal azt a furcsa arckifejezést… Én eddig észre sem vettem… Igen azt az arckifejezést. És a feszes mosoly remek kontraszt.

A második szénnel dolgozott. A kép mély volt és sötét.
– Mik azok a halvány félkör alakú vonalak a lány körül?
– Észrevettem azt a sok legyet műteremben, főleg a modell körül, és gondoltam egy másik dimenzióba viheti az alakot, ha a bogarak körberepkedik.
– Igen, igen, mint egy háló veszi körül… Remek.

A harmadikat már szinte alkotótársaként kezeltem, olyan régóta járt hozzám. Ő festett.
– Nem túl hideg szín az bőrnek? Mért pont egy ilyen jeges kék? – Kérdeztem vidáman.
– Csak kihangsúlyoztam egy halvány árnyalatot. Nem tetszik Mester?
– Dehogynem, egészen egzotikus és újszerű.

Fél óra múlva a tanítványok szedelőzködni kezdtek, és elmentek.
– Hanna maga nem pihen? – Kérdeztem a Modellt, mikor kettesben maradtunk. Mivel nem válaszolt, melléléptem, és a lány fejét kedvesen a vállára döntöttem.
– Készüljön Hanna, tíz perc múlva kezdek. – Mondtam vidáman, miközben felfeszítettem a vásznat, és elővettem a festéket.
– Igen, készülök. – Suttogta a Modell, és ültében mintha finoman megmozgatta volna az izmait. Visszaemeltem a fejét, és megcsókoltam.

Aznap korán sötétedett, hideg, szürke, decemberi este volt, de a műterem megtelt a forró radiátorokból áradó melegséggel. A narancssárga lámpafényben mereven ült a Modell, hallgatta az ecset neszezését, más dolga nem is volt. Lassan előttem a vásznon láthatóvá vált fehér árnyként a figura. Olyan volt, mint egy angyal, aki elhozta a világosságot a földre. A porcelánszerű arcon csillogtak a lángok, és a szemek életet leheltek a hallottba. Ilyennek láttam a Modellt. Képzeletben telepakoltam a műtermet a legkülönbözőbb alkotásokkal, és csak őt ábrázolta mind. Azt gondoltam, lesz itt majd egy kacéran fekvő, barna, mázas kerámiaszobor, sokat sejtető tusrajz, halvány, szemérmes ceruzarajz, lobogó ruhákban, alvó, légies gipszlány, csukott szemű bronzfej, hatalmas, fehér márványszobor, hatalmasabb, mint az ókori istenek. A Modell meg csak ott ült kedvesen, mintha nem tudná, hogy az ő testéről lopom és alakítom a világ egyetlen csodáját.

– Pihenjen Hanna! – Mondtam, mikor kész lett a festmény. – Szeretne itt vacsorázni? – A Modell halványan bólintott. A képet a fal mellé állítottam száradni, és átmentem a konyhába. Gyorsan összedobtam valami ennivalót, megterítettem a régi asztalt, és letakartam egy piros, fehér, kockás terítővel. Egy fehér tulipánokkal teli vázával és három égő gyertyával megfűszereztem a hangulatot. A villanyt lekapcsoltam. Tökéletes látvány a tökéletes nőnek. Visszamentem a műterembe. A Modell még mindig ott ült, ha egy kicsit hanyagabbul is. Azon gondolkodott, amin a modellek szoktak gondolkodni. Világított a beszürkült szobában a fehér teste.
– Felöltözzek? – Kérdezte.
– Csak ha fázik. – Mondtam, és kézen fogva a konyhába vezettem. Leültettem magammal szemben az asztalhoz. Enni kezdtünk.
– Hogy telt a napja, Hanna?
– Békésen, nyugodtan, ahogy szokott. – Válaszolt halkan.
– Az enyém remekül. Mind a három tanítványom egyre jobban fejlődik, egyre jobban ügyesednek. Az első már kezdi megtalálni a saját stílusát. Teljesen egyéni a látásmódja. Látta a képét? Tényleg, maga nem nézte meg. Pedig fantasztikus. A második egyre vadabb és vakmerőbben alkotásokkal hozakodik elő, kicsit féltem is, nehogy túlzásba vigye, de végül is, mindenkinek kell egy lázadó korszak. A harmadik meg talán hat év múlva jobb festő lesz, mint én. Most ki is állít éppen valahol. Már alig van szüksége az igazgatásaimra. Aztán ma megfestettem egy újabb vetületét a teljességnek, úgyhogy Hanna külön köszönöm magának, hogy itt volt, maga nélkül ez nem sikerülhetett volna. – A Modell halványan elmosolyodott, és lefordult a székről. Sóhajtottam egyet, felálltam, és visszaemeltem a helyére, de ahogy elengedtem újra összecsuklott, és belefejelt a tányérjába. A zsebkendőmmel letörölgettem az ételt az arcáról.
– Elfáradt, Hanna?
– Lehet, talán.
– Itt alszik, Hanna?
– Én már alszom.
– De hát Hanna, beszél, nyitva van a szeme, hogy aludna?
– Vagy talán meghaltam.
– Ne butáskodjon, Hanna, hagyja a szentimentális dolgokat, üljön már végre rendesen. – De a lányban nem volt semmi tartás. Élettelenül folyt el a széken. Fél órán keresztül suttogtam hozzá, hasztalan.

Ott térdeltem előtte, és tartottam a fejét. Néztem, hogy a tökéletesség az én kezemben milyen üres és halott, mert én olyan dolgokkal, nagy eszmékkel, gondolatokkal töltöttem meg, ami mellett nem volt helye semmi másnak, ami kimarta belőle az embert. Én meg ezt csak járulékos veszteségként kezeltem.

Hosszú perceken keresztül néztem Hanna szemét, aztán szomorúan elbúcsúztam tőle.

Szerző: Tamás Boldizsár (2017)

1
Szólj hozzá!

avatar
1 Témák
0 Válaszok a témára
0 Követők
 
Legnépszerűbb hozzászólás
Legfelkapottabb téma
0 Hozzászólók
Az ovális arckép • 1/C Mostanában hozzászóltak
  Feliratkozás  
legújabb legrégebbi legnépszerűbb
Visszajelzés
trackback

[…] S ekkor hirtelen kedvesére nézett – halott volt!“ […]