mi a halál.

 

ROS: Tűz van!
GUIL: Hol?
ROS: Semmi baj. Csak illusztráltam a visszaélést a szólásszabadsággal.

 

Hasonlóképpen vágja Stoppard az arcunkba a memento morit- miközben egész végig azt fejtegeti, hogy a halált a színpadon nem lehet előadni. mert az a nincs, a vége, amikor valaki kimegy, és többet nem jön vissza. (Well, Daniel Radcliffe és Joshua McGuire kénytelenek voltak visszajönni, hiszen szűnni nem akaró taps fogadta a Tom Stoppard: Rosencrantz és Guildenstern Halott című előadásának végét a londoni National Theatre-ben.)

Az Uránia Filmszínház –tartsa meg jó szokását- élő színházi közvetítéseket hoz Londonból, és ez nem az a fajta, amit a nagymama televízióján lehet látni vagy inkább csak sejteni, ahogyan bennem is élt a kép a színházi közvetítésekről. Olykor ráközelít a szereplőkre, de legtöbbször meghagyja a színpadi szemszöget és élményt kiváló minőségben.

Az előadás főszereplői Rosencrantz és Guildenstern, akik egy nézőpontváltással ki lettek emelve a hamleti mellékszerepből. Ettől még egy jottányival sem jobban urai a helyzetnek, csak sodródnak kérdések közepette a közös nevük és sorsuk által predesztinált végkifejlethez.

A díszlet egyébként minimális, és részben zseniális. Kétoldalt, hátul és a föld is égszerűre van festve. Az egyforma mintázat bezártság érzetet kelt, mintha be lennének zárva egy dobozba, amelynek egyetlen nyitott oldala, menekülési útvonala a nézőközönség felé van, miközben a többi oldalon is csak az ég szab határt. Az óriási, hajókkal díszített függönynek az első pillanatban örültem, de végeredményben ugyanaz lett a baj vele, mint a rendezéssel.

Stoppard szövege messze elvitte a hátán a rendezést. Sokkal jobban el lehetett volna rugaszkodni a konvencionalitásoktól, és meglepőbben, kreatívabban használni akár a függönyt, akár a szereplőket. Rosszul volt ötvözve a kevés díszlet a konzervatív, magától értetődő megoldásokkal. Egy abszurd drámában több van, mint barokk kosztümök.

A katarzis ettől még megmaradt, a dráma sűrítettsége okán csak kapkodja a néző a fejét a fején talált gondolatokra (vö. fej vagy írás). Metaforákért persze nem megy a szomszédba, és a magyar szöveg gazdagsága a szójátékokban versenyre kel az eredetivel. Annyi kérdést vetve fel, amelyek megválaszolására, vagy akár csak boncolgatására, egy élet is kevés. És megint itt a párhuzam, a színpadon játszó, az idő fogaskerekébe beakadt két figura is éppen ezt teszi. Miért vagyunk itt, mi a célunk, kik vagyunk, hol helyezkedik el a művészet ebben a koordinátarendszerben, egyáltalán, az élet is csak egy szerep, vagy mi a halál.

Más szóval megdöbbentő, zseniális darab a színház a színházban a filmszínházban.

 

 

Korosa Petra

fotó: Velkey Róbert

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés