Mi és Ők | Terror és érzékenyítés a színházban

Az Ördögkatlan fesztivál sok színházi produkciónak is helyet ad, olyan soknak, hogy képtelenség mindet megnézni.
Aki lemaradt volna, szeptembertől a Jurányiban láthatja a Mi és ők-et Fehér Balázs Benő rendezésében. Addig is, itt egy rövid beszámoló a beszláni túszdráma Katlanos előadásáról, Bene Ildikótól.

Mikor az ember beül az előadásra, még nem tudja, hogy pontosan mire utalhat a cím. Tudjuk, hogy túszdrámát fogunk látni. Biztosan, a terroristák az ŐK, és a MI a két gyerek, aki a történetet meséli el. Vilmányi Benett és László Lili már a darab kezdete előtt, mint kislány és kisfiú jelennek meg előttünk, és gyermeki izgulással ültetik le a nézőket. Gesztusaikkal, zavart beszédükkel, az önismétlésekkel valósan képet adnak a darabbeli életkorukról. Így a néző valóban elhiszi nekik, hogy két izgatott alsós várja az első iskolai napot, az évnyitót. Míg aztán megérkeznek a terroristák…

Az eseményeket főként a két elbeszélő gyerek szemszögén keresztül látjuk, de az elbeszélésben ugyanígy megjelenik a terroristák, vagy akár az aggódó szülők nézőpontja is. Azonban bárkinek a hangján szólalnak meg a színészek erős érzelmi töltettel teszik, és bevonják a nézőt emocionálisan is az események forgatagába.

A 60 perces darab során viszonylag kevés eszközre van szükség, hogy a történtek megelevenedjenek a szemünk előtt: mindössze néhány műanyag katonafigura, pár fehér és fekete léggömb, négy-öt piros gombolyag, valamint egy-két vödör piros festék. A minimalista eszközhasználat a hangsúlyt a szóbeli közlésre helyezi át, a szereplőknek monológokkal és a gesztusaikkal, mimikájukkal kell sok mindent kifejezniük.

Érzelmileg fokozatosan építkezik a színdarab, míg el nem jutunk a csúcspontig, a László Lili által alakított kislány haláltusájáig. Ekkor lesz igazán húsbavágó történet, és ekkor realizálhatja az ember magában, hogy a kezdeti kérdésünk, hogy a címbeli MI és Ők tulajdonképpen kikre vonatkozik. A Miben a túszként fogvatartott elbeszélők jelennek meg ugyanúgy, de az ŐK itt már nem a terroristákat jelenti, hanem minket, nézőket, akik katasztrófaturistákként vagyunk pozicionálva, akik kíváncsian figyeljük az eseményeket, de nem teszünk semmit, hogy változzanak a dolgok. Akik közömbösek vagyunk, vagy esetleg sajnálkozunk egy keveset, de mivel nem velünk történnek a dolgok, ezért elsiklunk a történtek felett, hiszen ez most nem a mi jelenünk, nem a mi problémánk.

Mindezt pedig betetőzi, hogy mikor a két színész az első meghajlások után kifut a színről, László Lili még utoljára felfújja az életben maradottak létszámát a falra, ami folyamatosan csökkent a darab során. Mintha ezzel is azt sugallnák, hogy még nem ért véget a történet, hogy ez nem csak egy hatvanperces etap volt az életből, hanem a kőkemény valóság, ami folytatódik tovább, mert az idő nem áll meg.

Véget ért a színdarab, de az ember nem tud ugyanúgy tovább menni… Legalábbis egy kis ideig. Szép lassan aztán persze visszasüpped a saját, kényelmes életébe, a hétköznapok megszokott gondjai közé, de azért a tudata mélyén megmarad a dráma. Kicsit ott motoszkál, amikor azon nyavalyog, hogy miért nem jön épp a busz, vagy hogy hosszú a sor a boltban. Talán ez is volt a célja a darab írójának, vagy a rendezőnek és színészeknek, mikor előadásra kiválasztották a művet, hogy felrázzanak és kirángassanak a saját mókuskerekünkből, és érzékenyebbek legyünk, hogy mi zajlik a világunkban.

Bene Ildikó

képek: orlaiprodukcio.hu

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés