Nélkülük

Tegnap éjszaka mindhármukat bezártam a pincébe. Sosem tettem még ilyet előtte. Magamtól most se tettem volna. De nélkülük sokkal szebbnek, elbűvölőbbnek éreztem magam az éjszaka. Nélkülük semmivel sem kellett törődnöm. Felszabadulhattam végre.

Másnap reggel sietve indultam a munkahelyemre, teljesen meg is feledkeztem róluk. Hogy ők most a pincében. Mindhárman, már tegnap éjszaka óta.

Először nem tűnt fel a hiányuk. Csak egy icipicit éreztem magam máshogy, mint ahogyan egyébként szoktam. Olyat tettem, amit épeszű ember normális esetben nem csinálna. Rámosolyogtam egy ellenőrre. De ez még nem minősült árulkodó jelnek, a jókedvemre fogtam, amivel végül is nem tévedhettem túl sokat: évek óta nem volt ilyen jó éjszakám.

Aztán feltűnt, hogy milyen kócos vagyok. Hát előkaptam a táskámból a fésűm és a metrón fésülni kezdtem a hajam. Egy fél megállóval később körülnéztem és észrevettem, hogy nincs egy szabad ülőhely sem. Hát beleültem egy helyes fiatalember ölébe.

Mikor beérkeztem a munkahelyemre, hangosan kiabáltam mindenkinek a jó reggeltet. A vécén felváltva fütyörésztem és daloltam. A csapban leborotváltam a lábam. Lefénymásoltam a saját fenekem. Az ebédszünetben fánkokkal dobáltam a kollégáimat. Na, ekkor kezdtem érezni, hogy valami nincs rendben. Leköptem a főnököm. Ekkor jöttem rá: otthagytam őket a pincében. Kirohantam az épületből, hogy hazajussak és kiengedjem őket, magamba olvaszthassam újra mindhármukat.

De a hiányuk mintha kezdett volna elhatalmasodni rajtam. Mintha elvesztettem volna az eszem; egyre szokatlanabb és felháborítóbb dolgokat műveltem.

Rákiabáltam egy kisfiúra, aki erre sírva fakadt. Tudtam, hogy haza kell jutnom, mielőtt ennél is borzasztóbb dolgokat teszek, de képtelen voltam irányítani a saját testem. Ez a valami átvette a hatalmat az egész lényem fölött és én szó nélkül engedelmeskedtem neki. Kivettem egy kislány kezéből a fagylaltját és a szeme láttára a kukába dobtam. Levizeltem egy rendőr motorját. Az utcán papírzacskót húztam egy idős néni fejére. Elgáncsoltam egy vakot. Levágtam egy fiatal lány copfját a buszon. Elvettem egy nyomorék mankóját és elfutottam vele. Egy templomban szentelt vízzel gargalizáltam. Telefonfülkében maszturbáltam, miközben anyám volt a vonalban. Beszabadultam egy kórházba és dohányoztam a csecsemőosztályon, belehamuztam az újszülöttek szájába.

Megrészegültem a saját tetteimtől, az ezutáni pillanatokra, percekre, vagy órákra, vagy nem is tudom mikre, egyáltalán nem emlékszem.

Elképzelésem sincs, hogyan kerültem végül mégis haza. Lerohantam a pincébe. Remegő kézzel kireteszeltem a zárat, majd kinyitottam az ajtót. Ott feküdtek mind a hárman. Fakó én-testük mozdulatlan és merev volt. Halottak voltak. A gátlásaim.

 

Szerző: Hrotkó Csenge (2013)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük