Szerepcsere

Már régen nem hitt a szerelemben. Sőt, talán semmilyen őszinte érzésben. Pedig egykor igazán érzelmes ember volt. Ha megszeretett valakit, bármire képes volt érte. Annyi közeli barátja volt, mint másnak a teljes baráti köre. És tudott igazán szerelembe esni, akárcsak ahogy a gyerekmesékben meg van írva: „első látásra, holtodiglan-holtomiglan”.

Ábrándozva nézett ki a kávézó dérlepte hideg ablakán. – Olyan távolinak tűnt minden érzés. Nem tudott szeretni, örülni, de még csak gyűlölni, vagy csalódni sem. Üres volt és magányos. Nem mintha ne lett volna egy barátja se – voltak, még barátnője is. És ők – tudja, hiszen számtalanszor mondták neki – nagyon is érzelmes embernek tartották. Jól tudott színleni, színészkedni. Úgy csókolni, mintha szeretne, úgy nevetni, mintha boldog lenne, úgy kiabálni, mintha mérges lenne. Mi tagadás, remek színész volt.

Hogy is ne lett volna az? – Elmosolyodott, és vagy három púpos kanál cukrot lapátolt a dupla eszpresszóba, ami előtte hevert az asztalon. – Hogy is ne lenne remek színész? Hiszen épp ez az oka annak, hogy most itt ül, üresen, és réveteg tekintettel vizslatja az ablakon át a latyakos pesti utcát. – Még egy kanál cukor a gőzölgő kávéba, és egy kis, löttyintésnyi tej. – Még fiatal tizenéves volt, mikor elhatározta, hogy színész lesz. Szenvedélyesen szerette a költészetet, a drámákat, a szerepeket, játszani. Bármit játszott is, annyi érzelmet vitt bele magából, amennyit csak tudott. De ez nem volt elég jó a rendezőknek, nem volt elég őszinte, elég hiteles. Azt mondták, nem azonosul a szereppel eléggé. Úgyhogy mindent megtett, hogy jobb legyen. Bár ne tett volna… – ismét kinézett az ablakon,  és – oda se nézve, – újabb kanál cukrot öntött a kávéba. A fele ugyan a csészealjra ömlött, de így is jutott az immáron aligha keserű italba bőven. – Bárcsak. Mert mikor Mercutiót játszott a színpadon, a való életben is úgy próbált létezni, mintha ő lenne Mercutio. Féktelenül poénkodott, vehemensen politizált és ellenségeskedett. Mikor Don Juan volt, minden este más lánynak csapta a szelet. De volt drogos, lecsúszott csöves, fennhéjázó ficsúr, volt, mikor alkoholba folytotta bánatát, vagy épp ellenkezőleg, megvetett minden földi gyönyört, és arra buzdította megmaradt barátait, hogy kövessék a példáját. Mert szép lassan távolodni kezdtek a közeli barátok, fogyni a cimborák. És végül a barátnője – az egyetlen és utolsó nő, akit életében mindennél jobban szeretett – hosszú küzdelmek után elhagyta egy másikért.

Összetörte a szívét. – Rezzenéstelen arccal, mélatagon emelte fel a kávéskanalat, és egyenletesen kevergetni kezdte a kávét. – Akkor volt dühös is utoljára, igazán és őszintén dühös. Tört-zúzott, csapkodott maga körül, és fennhangon ordította, hogy gyűlöli a lányt, míg csak rá nem ébredt, hogy minden, de minden az ő hibája volt. És akkor elmúlt a düh, a csalódottság, és a helyét a reménytelenség, és féktelen éhség vette át. Napról napra kezdett élni, újabb és újabb szerepeknek, és ha épp nem volt kinek a bőrébe bújni, hát a tudatlanság állapotáig itta vagy drogozta magát. Így sosem kellett önmaga legyen. – Ezen jót kacagott csendesen, a kávéház eldugott zugában, az utcaszintre néző ablak mellett. – Vajon akkor még létezett az a bizonyos Önmaga? Erre nem tudott pontos választ adni. Valamikor félúton az akkor és a most között levetkőzött magáról minden olyan vonást, tulajdonságot, ami egyéniséggé tette őt. A sok szerep, az álarcok felemésztették a személyiségét. Alaktalanná vált, és csak az álarcokon át öltött jellemet magára.

És ami a legrosszabb volt: nem érzett semmit. Nem sarkallta őrült tettekre, szeretetre, bosszúra semmi. Minden érzést, amit a világ látott rajta, ő generált. Ő maga lett élete legnagyobb szerepe. – Megrántotta a vállát, álmatagon kibámult az ablakon, felemelte a csészét és belekortyolt. És nyomban ki is köpte a cukorízű, hideg löttyöt.

Írta: Fülöpp Réka (2017)

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés