Szezonfinálé

Szezonfinálé a lófaszt, csak nem volt kedvem számozni és kellett valami hangzatos, hogy idecsalogasson.

Az ember egy önfényező tetűláda, gerinctelen, felszínes véglény. Ma este berágtam egy kicsit.

Haknizgatok ugye, jobbra, balra. Sok helyen megfordulok és sokféle népekkel találkozom. Most nem a vendéglátásban dolgozó pórnépre gondolok, róluk már festettem egy körképet a minap. Mostanában karácsony közeledtével sok heppening van, céges rendezvények, díjátadók, miegymás. Látom ezeket a rendezvényeket, amiket nézünk a TV-ben, piros szőnyeg, VIP, pezsgő, több kamera, vacsora közben élő koncert valami feltörekvő, de otthonról már azért menőnek ható angol bandával, kiabálós aukcióval, mondatvége. Kellett, mert nem akarok pruszti oldalas mondatokat. És közben azt is látom, hogy ezek hogy épülnek össze, cserélhető műanyagelemekből, egyik napról a másikra. Így képzelem el a klientúránk életét is, összepakolgatva, műanyagból.

Ing,  szmoking, bow tie, nagyestélyi, kisfaszom. (Megjegyzem, 3. bekezdés és első faszom. Második. Igyekszem.) Széles vigyor, gin and tonic, eliszogatunk, eleszegetünk, jókat nevetgélünk, majd elégedetten taxiba pattanunk és vigyorogva távozunk. A vigyor mögött meg közben semmi nincsen, kiüresedett beszélgetések a… a… nem is tudom miről, mert tényleg annyira jelentéktelenek, hogy meg sem jegyzem őket. Vagy túl buta vagyok hozzá, hogy megértsem. Régi barátok, biznisz, időjárás,  ̶a̶k̶t̶u̶ál̶p̶o̶l̶i̶t̶i̶k̶a̶, biznisz. És az a vigyor. Nem győzöm hangsúlyozni. És az a műanyag kacaj, ami csak azért van, mert kell. Bogeszka azt mondta, hogy ilyenkor a szemüket kell nézni, abban látszik, hogy mennyire üres. Hátborzongató.

És amin felkúrtam magam a palánkon, az, gyermekek, a charity vacsora, amin a fent leírtak mind mind megtörténnek, de itt már vannak celebek is. Eljön a kőgazdag emberünk egy vacsorára, amire kurvasok pénzt fizet, de cserébe végtelen mennyiségűt ihat, büntetlenül kokózhat a vécében és még egy jót is kajálhat, nagyon csinosan felöltözött, nagyon csúnya lányok társaságában, jótékonysági célból. A végén még kis szerencsével baszik is.

És amúgy közben kurvamindegy, hogy tehetséges fiatalok, fogyatékos gyerekek, félkarú, rákos 9 évesek miatt van a rendezvény (általában gyerekek, minél kevesebb a kéz, annál nagyobb a presztízs, állatoson nem voltam), az egész arról szól, hogy egy műanyag luxus környezetben bebasszunk és fényezzük magunkat. Ha én tényleg adakozni akarok a félkarú rákos gyerekekért alapítványnak, akkor elmegyek egy több-százfős vacsorára, s nyilvánosan fizetek ki 30000 fontot (ez több mint az én éves fizetésem) egy 6 napos magánrepülő-bérlésre, vagy mondjuk egy női karórára, árverésen? Meg a babámfaszát (<3), komolyan. Ha segíteni akarok, akkor nem ünnepeltetem magam tapsviharral, hogy mekkora fasza csávó vagyok. Nem? De. Hú, spanyolviasz, tudom, de saját szemmel kellett látnom, és most már tudom, hogy undorít. Ilyen van?

És ne értsetek félre, egyáltalán nem akarok félvállról nyilatkozni a karitatív adományok jelentőségéről, vagy a fent leírt alapítványok ügyeinek fontosságáról és nemességéről, csak azt akartam bemutatni, hogy igazából a végülis hasznos célok mögött, milyen sunyi motivációk rejlenek. – Akkor most így PC?

Amúgy Párizsról akartam írni meg a szerelemről, dehát ez most felbaszott.

 

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés