A Táncház: Egy mozgalom és közösség kialakulása

Az 1970-es évek eleje a magyar ifjúság művelődéstörténetének és közösségi életének történelemkönyvében egy új fejezetet nyitott. Az Illés együttes és a „beat korszak” ütemeinek berobbanása, Cseh Tamás és Bereményi Géza találkozásával a városi dal megjelenése mellett a kulturális élet egy tiszta  forrásból táplálkozó ága is az ég felé tört Sebő Ferenc és Halmos Béla munkásságával.

A táncházmozgalom kivirágzásának hátterében számos társadalmi, kultúrpolitikai, és művészeti, sőt nemzeti-kulturális tényező állt, azonban az tény, hogy az 1972. május 6-án a Liszt Ferenc téri könyvklubban megrendezett első budapesti táncház nemcsak új zenét, új táncot, de egy új életformát is hozott a városi fiatalság számára.

Ez az első alkalom nagyobb port kavart mint várták, mert a kívülállók (nem táncegyüttes tagok) nagy érdeklődést mutattak a táncház iránt. „Az utcáról betérők, ismerősök, barátok mind szerették volna megtanulni a táncot”. Ezen a sikeren felbuzdulva született az elhatározás: folytatni kell, de nem így, nem szűk körben. Timár Sándor és a Bartók együttes vette kezébe a táncház sorsát a következő célok meghatározásával: A táncház célja, nyilvános keretek között, minél szélesebb körben történő szórakozás megteremtése néptánccal és népzenével. Ezek után a kapuk megnyitásával közművelődésnek egyik izgalmas jelensége lett a táncházmozgalom.[1]

A „nyilvánossá tétel” után eleinte csak a Bartók Együttes, Timár Sándor vezetésével és a Sebő-együttes maradt, akik továbbra is vitték a táncházakat. Azonban hamar klubok nyíltak, zenekarok álltak össze, így sorra alakultak a táncházak, bővült a mozgalom.
A hetvenes években állt össze a Muzsikás, a Téka, a Jánosi együttes, a Vízöntő, Virágvölgyiék; nyílt meg a Sebő-Klub, az FMH táncház stb. A nyilvános táncház hatalmas lendülettel indult meg.
A már korábban népzenével „fertőzött” ex-cserkészek, ex-népfőiskolások és gyermekeik érthető, hogy kötődtek a népművészethez. A televíziós vetélkedők (Röpülj Páva!) pedig azzal, hogy „felkapták” a népdalt – lévén azok a táncházaknak velejárói – tudtuk és céljuk nélkül is növelték a táncházak iránt az érdeklődést. Egyre többen vonódtak bele ebbe az újfajta közművelődési tevékenységbe.

A táncházak megalakulásának kezdetén (az ún. őskorban) a táncrendet még egyetlen egy tánc: a széki alkotta. Először is fontos volt a kapocs, amely Novák Ferenc és szakdolgozata révén köttetett meg Székkel, mint helységgel. Másodszor, Széken maradtak meg legtisztábban, eredeti formájukban a népi kultúra hétköznapjai (mind a zene, mind a táncház, mind a népszokások stb.), továbbá innen származik a legtöbb gyűjtés is. Mindezen konzerválódásnak köszönhetően könnyedén átültethetővé válhatott akár a városi fiatalság számára is. Végül a harmadik meghatározó tényező Martin György tolmácsolásában:

„Nekünk olyan táncot kellett elsőül venni, ami nem taszít, ami nem hasonlít egyetlen magyar vidék táncaihoz sem” – érvelt annak idején Martin György. – „A széki nem hasonlít. Ráadásul hosszú idő alatt kristályosodott ki, változatos, látványos és nem túl nehéz. Lényeges volt az is, hogy látható, tapintható, csak el kellett utazni érte abba a községbe. S amit kottából, lejegyzésből alig-alig lehet rekonstruálni, az ott órák alatt bárkinek érzékelhetővé vált.”[2]

Hogyan is épült fel tehát egy táncházas est menetrendje? Nagy általánosságban tekintve azt kell mondanunk, hogy nem sokban különbözött az akkori helyzet napjainkéhoz képest. Tánctanítással kezdődtek a programok, majd pedig, az oktatást követően a szabad táncok következtek. Kezdetben, mint említettem, a széki táncrenddel, de később a táncházak iránti érdeklődés növekedésével arányosan felértékelődött a különböző tájegységek megismerése, és néphagyományaik összegyűjtésének igénye, bővült az alaposan megismert táncok repertoárja is. „A vezető táncosok és zenészek gyűjtőútjaik során már a kezdetektől komoly tudományos eredményeket is fel tudtak mutatni. Az MTA Népzenekutató csoportjának néhány munkatársa (Martin György, Olsvai Imre, majd később a táncházmozgalomból idekerült fiatal kutatógárda például Sebő Ferenc és Halmos Béla) útmutatásai alapján igen kiterjedt, szakszerű gyűjtőmunkát és tudományos igényű dokumentációs munkát végeztek és végeznek ma is…”[3]

A széki után nem sokkal később népszerűvé vált a palatkai (közismertebb nevén a mezőségi, de tekintve, hogy földrajzilag Szék faluja is a Mezőségbe tartozik, hibásnak találtam volna általánosan mezőséginek nevezni a táncot), továbbá a kalotaszegi, majd a szatmári stb. A felsorolásból is látszik és igazolja Martin György fentebbi idézetét, miszerint a táncházakba elsősorban az erdélyi táncok robbantak be.  Tekintve, hogy ezek a legkevésbé sem emlékeztettek a hajdani „csárdásokra”, a kis-magyarországi táncok bármelyikétől különböznek. Napjainkra is elmondható, hogy ugyanez a tendencia érvényes. Ha fogalmazhatunk így, a 21. század legpopulárisabb néptáncai közé a kalotaszegi és a palatkai tartoznak, és érdekes módon elhalványulni látszik a széki tánc jelenléte, annak ellenére, hogy a hetvenes években Budapesten még a széki viseletnek is divatja volt.

Vannak azonban olyan elemei a hajdani táncházaknak- s itt főként a Kassák, avagy Sebő klubot emelném ki – amelyek mára már elkoptak. Eltűntek a klub népszerűségét néha megosztó, de általában pozitív jelzőkkel illetett köztes műsorok: a felolvasások, daltanulások, mesemondások, s nem jellemző mára már az sem, hogy egy-egy táncházba székiek látogassanak el. Megváltoztak a helyzetviszonyok is. Míg a hetvenes évektől a rendszerváltozásig csupán klubokban és művelődési házakban folytathattak táncházas tevékenységeket (ez is attól függően történhetett, hogy a kultúrházak vezetői engedélyezték-e vagy sem), addig mára már nincsen szigorú szabályok keretei közé zárva, hogy hol, mikor és ki szervezhet hasonló programot. Nem szab gátat a gyülekezési törvény, mely megtiltaná bármilyen csoportok szerveződését, és árgus szemekkel figyelné lépteiket.

Mind a táncos, mind a Kassák Klub-féle alkalmak egy olyan személyes és kulturális miliőt teremtettek, amelyek lelkületét ma is megtalálhatjuk, ha egy jóféle táncházba, folk-kocsmába, vagy népzenei, világzenei koncertre tévedünk.

Összegezve elmondható, hogy a mozgalommal valami egyedülálló indíttatás született, ami a mai napig tart, megmozgatva (így vagy úgy) közel egymillió embert. Antropológiai szemmel így is tekinthetünk erre a folyamatra: A mozgalom terjedésével egy újabb közösség alakult a magyar társadalom egy szűkebb körében, a táncházasok. Ennek az ifjúsági csoportoknak, életformájává vált a táncház és hozadékai. Ezek a csoportok pedig hasonlítottak egymáshoz, hiszen a „tiszta forrás” pl.: Szék táncai, zenéje, viselete de úgy általában, a paraszti életforma értékelése minden esetben közös alapot jelentett. A gyűjtések, lévén azok egy térség adott kultúráját megőrzők, szintén egy útra tereltek minden táncházast[4]. Ezért, voltak olyan közös kulturális jegyek, szokások, kollektív tudat, amelyek az össztársadalomtól eltérőek és csak a táncházasok kultúrájában jelentek meg (például a Kékfestő ingek hordása Sebőék esetében).

Ez az egyedülálló identitás, ez az ifjúsági csoport egy mozgalommá és közösséggé érett már akkor, a ’70-es években, és napjainkig is gyarapszik és növekszik egy-egy dallammal és énekkel magába foglalva az összmagyarság tagjait a Kárpát-medencén innen és túl.

 

források és szemelvények:

Bálint Eszter Vanda: Ifjúság az ezredfordulón: A táncházmozgalom anno és ma

Velkey Róbert: Ifjúsági mobilitás az ezredfordulón: Táncház: mozgalom és szubkultúra?

[1] „Országszerte fiatalok ezrei vesznek részt benne, számuk egyre növekszik…mindennapi életük szórakozásai közé akarják szervesen beilleszteni” (Sági, 1978.)
[2]  Jávorszky Béla Szilárd (2007) Húzzad, húzzad, muzsikásom! In.: Sebő Ferenc (szerk.) A táncház sajtója- válogatás a korai évekből (1968-1992), Timp Kiadó, Budapest. CD melléklete
[3] Szabó Zoltán (2006) „Elindultam hosszú útra…”. In.: Sándor Ildikó (szerk.) A betonon is kinő a fű. Tanulmányok a táncházmozgalomról, Hagyományok Háza, Budapest. 161-183.
[4] Innentől azokra gondolok akik „törzsközönség”, táboroznak, gyűjteni mennek székre, aktívan belemerülnek a táncházmozgalom hullámába (különösen zenészek, táncosok)

fénykép: wikimedia.org;

Szólj hozzá!

avatar
  Feliratkozás  
Visszajelzés