Tavaszi ballada

– Nyisd ki, tárd ki, tárd ki, nyisd ki, engedj be! –
suttogta a tavasz, és előbújt
a fagykristályok alól. Arrébb fújt
kis port a tél maradványaiból,
a föld ráncos homloka kisimult.

– Nyisd ki, tárd ki, tárd ki, nyisd ki, engedj be! –
Dúdolt a tavasz még szégyellősen
egy öreg fatörzs mögül meztelen.
A felperzselt hó hirtelen elfolyt,
új úrnő járt már akkor a kertben.

– Nyisd ki, tárd ki, tárd ki, nyisd ki, engedj be! –
énekelt a tavasz, s előlépett.
Ablakom előtt állt, engem nézett,
rózsaszín illatkarikákat fújt
az üvegre, figyelt, engem figyelt.

– Nyisd ki, tárd ki, tárd ki, nyisd ki, engedj be! –
kért, kérlelt madárhangon a tavasz.
– Gyere be, kicsi neked a terasz,
melegítsed fel megfázott szobám,
olvadjon a tél, akár a viasz.

– Nyisd ki, tárd ki, tárd ki, nyisd ki, engedj be! –
suttogott a tavasz a fülembe.
– Minek suhansz körbe-körbe, ülj le
inkább szobám közepére, fújjál
halványan reménydalt életembe.

– Nyisd ki, tárd ki, tárd ki, nyisd ki, engedj be! –
énekelt a tavasz incselkedve.
– Mit is szeretnél, hová jönnél be?
Mindenem összekevered vadul,
a ruháimat miért veszed le?

– Nyisd ki, tárd ki, tárd ki, nyisd ki, engedj be! –
kért a tavasz engem tovább, tovább.
– Mért kaparsz mellkasom felé, inkább
ölelj át halkan, fázom, nyár nincs még.
Furcsa karmolásod egyre durvább.

– Nyisd ki, tárd ki, tárd ki, nyisd ki, engedj be! –
sikoltott őrjöngve még a tavasz.
– Kitépett szívemre mért kiáltasz,
mit akarsz te még mindig? Meghalok,
elolvadok én, akár a viasz.

Tamás Boldizsár (2017)