Ügyintézés

Ügyintézés. Igazi rémálom. Az emberek körben ülnek, mindenki vár. Idegesek. Senki nem beszél. Mintha csak a világvégét várnák. Időnként a jelzőcsengő belekiált a csendbe, valaki feláll, a többiek némán kísérik tekintetükkel, mintha kivégzésre indulna. A pillantásuk szerencsét kíván erre az utolsó útra.

Velem szemben egy terhes nő ül. Ki tudja mi dolga van itt… De nem csak ő vár. Mindenféle népség megfordul ezen a helyen. Csak rájuk nézünk, és ítéletet hozunk kik lehetnek… pedig senki nem tudja, kik ők, vagy honnan jöttek. Itt van a fiatal srác, aki éppen csak kilépett a középiskola kapuján. Egy idős házaspár, az unokájuk most nem jött velük. És van itt egy fiatal lány. Egymásra nézünk. Mint ahogy senki, ő sem szól, csak elmosolyodik. Eszembe juttat valakit.

Valakit, akit már nagyon régen láttam. Elkalandoznak a gondolataim, a lelkem egy pillanat múlva már a város felett repül. Látom magam alatt az utcákat, és az emlékeim hátán végigrepülök a múltamon. Az emberek vidáman sétálnak az utcákon. Fel is tűnik, hogy ilyen vidámak, hiszen sokkal mogorvább szokott lenni mindenki. Aztán eszembe jut, hogy persze, tulajdonképpen tavasz van. Ilyenkor mindenki boldog. Vagy legalább annak hiszi magát. De valahogy ez most hidegen hagy. Máskor nem szokott, de most semmi kedvem nincs csatlakozni a tömeghez. Inkább tovább repülök, végigsuhanok az épületek felett. Megrohannak az emlékek. Egyre gyorsabban megyek, de nem hagynak nyugodni, mindinkább utolérnék. Vége. Nem menekülhetek tovább. Szelíden megfognak, és halkan húznak lefelé. Pont egy padnál érünk földet. A padon egy kisfiú ül, és sír. Nem zokog, csak némán könnyezik. Megpróbálom megvigasztalni, de valami visszatart. Nem tudok mozogni. Hirtelen valami borzongás fut rajtam végig. Itt van. Tudom. Mindjárt elkezdődik! És ha valaki, hát én tudom, hogyha egyszer elkezdődik, nem lesz vége már soha többé!

Csöngetnek.

Mennem kell…

 

Írta: Komesz Róbert (2017)
Illusztrálta: Kneipp Virág