Zsenivel dolgozni – Karamazov fivérek a Spirit Színházban

A Karamazov hálás anyag, mert Dosztojevszkij zseni.
És ugyanezért mérhetetlenül nehéz is bánni vele.
Mivel maga az anyag tökéletes, legkomolyabban mérlegre kell tenni, mit lehet kihúzni, és mit érdemes kiemelni, hogy egy nézhető hosszúságú előadást kapjunk, amiben a lényeges dolgok megvannak, és mindemellett a történet íve is megmarad. Nagy Márknak, aki a Spirit Színházban a Karamazov fivéreket nem csak rendezte, hanem a szövegét is gondozta, sikerült ezt a gigászi feladatot teljesítenie.

A nem kis terjedelmű regényből készült előadást Aljosa, a legkisebb, „legkevésbé Karamazov” Karamazov narrációja kíséri, vezeti végig. Jogos a félelem, hogy ezzel az előadás a saját sírját ássa meg. Könnyű elcsúszni, elveszteni a dramatikusságot, a jelenetek feszültségét és valódiságát, ha a történetben van egy mesélőnk, aki eltávolítja tőlünk az eseményeket.

Szerencsére ezt a buktatót is sikerrel kerülték el az alkotók. Karácsony Gergely narrációi ellenére és mellett a jelenetek feszültsége a hidegrázásig fokozódnak, ami annak is köszönhető, hogy az előadásba bekerült jelenetek egyetlen mondata sem felesleges. Kerek, tökéletes kis részekből épül fel a Karamazovok sorsa. A Karácsony által mesélt történet az első felvonás végére utoléri a mesélés idejét, innentől kezdve versenyt futunk a szereplőkkel az életükért.

Nagy Márk látványban elszakadt a naturalista hagyományoktól, csupán pár egyszerű térelemet, fémvázakat hagyott a színen, bízva a színészek játékában, hogy ők majd kipótolják a díszletből hiányzó teljes nagy Oroszországot. Azt hiszem, az előadás sikerének a kulcsa (az említésre méltó hang és fényhasználat mellett) a színészek pontosságában rejlik.

Egyes színészek több szerepet is játszanak, bámulatos az átváltozás például Hermányi Mariannál, aki a kurtizán Grusát és a szánalomra méltó Lizavetát is megformálja. Herczegh Péter ki se megy a színről, úgy válik novíciusból félkegyelmű Szmergyakovvá. Csupán a tekintetéből is azonnal láthatjuk, ő már más valaki. Nagyon apró és pontos jelekkel érzékeltetik, hogy éppen milyen jelenet, hol és kikkel játszódik. Bár mindvégig ugyanabban a térben, ugyanazok a színészek játszanak, mégis könnyen érthetjük, ha épp egy kihalt éjszakai utcán vagyunk, négyszemközti beszélgetésbe csöppenünk, Grusánál vagyunk vagy éppen a történeten kívül.


Nagy Márk okosan használja a zenéket, nem nélkülözve az ebben rejlő humort sem. Koltai-Nagy Balázs zenéje többnyire jól illeszkedik a jelenetekhez, hol díszletként, hangulatfestésként funkcionál, hol a szereplők között épülő konfliktust és feszültséget mutatja, hol pedig egy-egy jelenet humorát emeli ki. Bizonyos szereplők kapnak „belépőt”: az öreg Karamazov cirkuszi zenével jelenik meg, az élete tényleg egy nagy, vérbő attrakció, ahogy Perjés János jólesően lezser játéka is mutatja, plusz figyelmesség, hogy az idősebb Karamazovot a darab végéig „az öreg bohóc”-ként emlegetik. Ivan belépője is filmbe illő, az őt kísérő zene önbizalmának, tudatosságának, Ivan magáról alkotott képének kivetülése.

A Karamazovok sorsa nem csak családi perpatvar, egy ország zűrös alakulása is benne van a történetben. A nagy Oroszország és az oroszság mint mértékegység jelenik meg, keserű az áthallás.

Nagy Márk az előadás szövegéhez Dosztojevszkij regénye mellett korabeli, a forradalom előtti években publikált irodalmat és tudósításokat is felhasznált. Nem kis feladat egy ilyen sokrétű és teljes anyagot színpadra állítani, még inkább színpadra alkalmassá tenni. A Karamazov fivérek azonban nagyon jól felépített előadás lett, a megszokottnál hosszabb felvonások ellenére is végig megtartja nagy érzelmi amplitúdót mutató, feszített tempóját. Nem ad módot arra, hogy közben máson gondolkozzunk, csakis a Karamazovokon és hogy az ő orosz történetük hányszor találkozik a mi kis magyar életünkkel.

Kneipp Virág
fotók: Kővágó-Nagy Imre, spiritszinhaz.com

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük